Remény

A remény az, ami kínoz.


- Szeretlek! - mondom neki. Vagyis nem. Nem is neki mondom, hanem a tükörnek. De valahogy neki is így mondanám, az biztos.
- Szeretlek! - mondom újra. Most talán egy kicsit több érzéssel. (Ha egyáltalán ezt már lehet fokozni.)
   Bátorságot ad, még ez is. Hangosan kimondani. Igaz, neki sohasem mondanám. Nem vagyok hülye. És vak sem. Jóba vagyunk persze. Jó barátok, de ő nem. Nem érez többet, és nem is fog. ez biztos. Jól tudom. Nem áltatom magam.
   De talán az jobban bosszant, hogy még így is él bennem a remény. Reménykedek, hogy rám ír. Rám ír, és azt mondja, hogy beszélnünk kell. Személyesen. És akkor találkoznánk valahol, mit tudom én hol. A parkban. Vagy bárhol, és akkor bevallaná. Azt mondaná, hogy "Szeretlek!". Én pedig ledermednék. A szívem gyorsan kalapálna, és ráébrednék, hogy én vagyok a legboldogabb. Messze a legboldogabb. Miatta, mert szeret.
   Hu, és persze átölelne, a keze találkozna a hátammal, és megcsókolna. Ajkaink is találkoznának. Vágyok rá, erre az egészre.
   Persze még nem történt meg, és nem is fog. Mondja egy hang magamban. De valami más, egy belső erő nem engedi, hogy feladjam. Nem ereszti el a reményemet. Bárcsak eleresztené, bárcsak nem reménykednék. És akkor, és akkor talán eltudnám felejteni.
   Rám írt. Mostanában elég sokszor szokott. Aminek én nagyon örülök. Mindig mosoly búj az arcomra, amikor meglátom. Amikor megjelenik a kis képe a mobil szélén.
   Ilyenkor, amikor ír megkérdezi "Mizu?", "Hogy vagy?", "Mit csinálsz?", meg a többit. Ezeket az alap dolgokat, amiket tök jól meg is beszélünk.
  És reménykedek. Reménykedek abban is, hogy nem hoz fel valakit. Valakit, akit megismert, és akivel alakul valami. Valaki, aki tetszik neki.
  Jól tudom. Ez önzőség. Azt kívánni, hogy ne legyen senkije. De ez ilyen. Szeretem.
  És összetörne alattam a szék, ha valakivel összejönne. Talán nem ez a legjobb példa. Egy ilyen hír nagyobbat ütne, mint a földre esés. A gravitáció, ami a földre ránt.
  És így, mint egy professzor, a fehér köntösben kijelenthetem, hogy a gravitáció ereje, meg sem közelíti, az érzésekét. A csalódásét. A lelki fájdalomét.
  Eléggé csak a rosszra gondolok. Pedig próbálok mindig az optimistaságra összpontosítani. De ennél ez nem megy. Jó barátok. Jó család. Jó élet. Sok jó, ami miatta háttérbe szorul.
  Igen, keményen hangzik, hogy "miatta". De igen. Még ha nem is tehet róla, hogy olyan valami sugárzik belőle, ami egyszerűen vonz hozzá. (Mintha valami kicseszett márkás pillanatragasztó lenne.) És megmozdít. Megmozdítja a lelkemet, és egyfajta érzést ad belém. A szerelem, és a kellesz érzését. Hogy nem tudok nélküle élni. Vagyis tudok, csak nem akkora boldogságban. Nem akkora kiteljesedésben.
  Vicces. Vicces, hogy kínoztatom magam, hogy szóba állok vele. Hiszen ez a legfájdalmasabb. Őt látni, hallani, abban a tudatban, hogy nem az enyém. Ugyanakkor ez a legjobb is. Hogy láthatom, halhatom, közelemben tudhatom.
Nehéz. Nehéz ilyenkor döntést hozni. Eldönteni, hogy mit tegyek. Beszéljek-e vele, vagy ne?! Nehéz kérdés.
  Na és hát igen, vicces. Nagyon vicces, hogy ezen megyek át, és ezt ő nem érzi. Nem látja. Pedig barátok vagyunk. Látszódnia kellene, hogy van valami bajom. Valami, ami miatt szomorú vagyok.
 És igen, még annak ellenére is, hogy ezt próbálom álcázni. Próbálom nem mutatni. Maszkot húzni, és nem mutatni. Felvenni a "nincs bajom, minden okés" jelmezt. Kár, hogy ilyet nem árulnak a boltokban.
  De nem lehet. Lehetetlen ezt teljesen eltakarni. Vagy ha lehetséges is, nekem nem megy.
- Szeretlek! - mondom mégegyszer a tükörképemnek. Legalább magamnak bevallom...
  És ilyenkor, a tükör előtt elgondolkodok. "Miért nem szeretsz?". S megnézem magamat a tükörben. És hát nem. Nem az év legszexibbje kacsint vissza. De nem is a dobogósa. Sőt messze is állok, a helyezettől, még a külön díjtól is. De mégis.
"Miért nem?". Sajnos a tükör nem mutatja a belsőmet. Pedig néha jól jönne, még ha fájna is a látvány.
  Nem vagyok tökéletes. Talán ez a duma mindenki számára ismerős, de így van. És ezt mindenki elmondhatja magáról. (De szerintem a lényeg itt az, hogy törekedjünk. Törekedjünk arra, hogy egyre jobbak, és tisztábbak legyünk.)
  És igen, te sem vagy tökéletes. Hiába téged szeretlek, nem vagy az. Sőt, meg sem közelíted. Nem látod a dolgokat, vak vagy. És éretlen. Néha meg egy kicseszett nagy tuskó. De ugyanakkor jó is.
  Lehet van valami, ami vonz a hibáidban. Mint valami erős mágnes.
  És nem tudom. Nem tudom miért szeretlek, de szeretlek. Egyszerűen csak érzem. Megmagyarázhatatlan ez az egész.
  Bárcsak itt lennél, bárcsak a két kezemet fognád, és odahajolnál hozzám, azt mondva "Szeretlek!"
  De nem. Nem, sohasem fog megtörténni. És ez szar, hogy finoman fogalmazzak.
  Nem fog örökké tartani, legalábbis azt hiszem. De most tart, ez biztos. És fáj, ez a legnagyobb fájdalom.
  Ez a rohadt remény pedig itt áll. Itt, mellettem. És nem akar elmenni, lekopni.
  Nem értem. Nem értem, hogy miért reménykedek.
  De ez van. Egyszer minden a múlté lesz. De mikor? Ez is egy jó kérdés. A várakozás pedig kínoz, szétmarcangol. De ő kínoz a legjobban, még ha nem is tudja. Viszont hiszek abban, hogy minden seb egyszer begyógyul.
  Ujjaimat az alsó ajkamhoz biggyesztem. Lassú, gyenge mozdulatokkal végigsimítom rajta ujjaimat. Látom a tükörben. Odaképzelem. Mintha éppen engem csókolna.
  És ismét fáj, amikor tudatosul bennem, hogy ez csak egy álom. És az is marad.
- Szeretlek! - mondom halkan. Várok. Várok a válaszra. Persze tudom, hogy ez hülyeség. Hiszen egyedül vagyok a szobában, nincs itt senki.
  És a remény fojtogat, meg az elme, ami mindig csak téged vetít ki elém. Mintha itt lennél, és így mindig csak rád gondolok.
  Reménykedek. Várok.
  Te, és én.
  Reménykedek...

Kint a földön

   A barátság olyan, mint a földművelés. Amikor két ember kimegy a termőföldre. Ki, a tanya mellé. És együtt kezdenek valamit. Együtt ültetik, szórják a magokat. Együtt kapálnak, locsolnak. S a végén, közösen aratnak.
   Kemény, nehéz munka, de a végeredmény mindenképpen valami jó. Valami szép, és finom termés. Amit közös munkájuknak tudhatnak. És igen, így nem halnak éhen.... Ez a dolog szükségletes.
   Persze, vannak akadályok. Amikor kiderül, hogy ez tényleg egy igazi barátság-e. Például amikor a közös krumplisban gyom nő. Amit egyedül nem lehet kitépni. És gyomirtó sincs a kamrában. S ott áll, ott fújja a szél, azt a rosszat. Azt a gonosz gyomot, ami gyorsan terjed. És az egész krumplist, az egész termést ellepheti. Olyankor cselekedni kell, összekel fogni. (Ahogyan a jó barátoknak ezt tenniük kell.) És közösön megfogni, s kitépni. És nem, nem elég csak letörni a gaznak a szárát. Gyökerestől kikel húzni. Az csak úgy ér valamit. Máskülönben visszanő, és értelmetlen az egész.
   Néha a terhek is nehezek. Egy gabonás zsákot ketten kell megtartani. Máskülönben nem megy, és a zsák sohasem éri el a célját.
   Nehéz, fárasztó, piszkos dolog ez. De megéri. Megéri, látni azt a sok érett gyümölcsöt, zöldséget. Gabonát, és krumplit. Amit az ember valakivel közösen teremtett meg. Egy baráttal, legyőzve azt a sok akadályt.
   Ha van ilyen személy, nem kell félni, hogy nem jut étel az asztalra. Emlék a szívbe. És a sok nehézség, a legyőzött akadályok listájára.
   Legyen ilyen. És legyen barát, kint a földön. S ne csak az aratási mulatságon. A  munkanapokon is. Amikor kissé összekel, hogy piszkolja magát az ember.

Csak ülök, és várok

   Az előszobában ülök, azon a kis faszéken, amin ülve mindig könnyebb a cipőt felhúzni, aminek a háttámlájára valaki mindig a kabátját helyezi. De most nem húzom a cipőmet. Nem megyek sehová sem, csak ülök, és várok. Csak ülök, és várok.
   Ideszöknek a konyha zajai. Az edény csörrenések, a rádió halk zúgása. De ezeket próbálom kizárni, próbálom meg nem hallani. Csak is az ajtót nézem, csakis az utcáról beszűrődő hangokra próbálok összpontosítani. Ha egy kocsi zúgását hallom, a szívem mindig összeszűkül, majd, amikor hallom, hogy továbbhajt, mély csalódottság tör rám. Olyankor a szívem szakadna. De erős vagyok. Csak ülök, és várok.
   Most lett kész a mézeskalács. Érzem a finom illatát, ami megkínáltatja velem. De nem mozdulok, nem mehetek el innen. Csak ülök, és várok.
   Édesapámra gondolok, reménykedek, hogy már úton van ide. Reménykedek, hogy már a taxiban ül. Már, már rég nem láttam. Tavaly, egész pontosan. Életem legszebb pár hóeséses téli napja volt. Jöhetne már. Itt lehetne már... Várlak apa!
   A rádió elhallgat, már az edények se csörrennek. Anya befejezte a főzést. Csönd van. Semmi hang, semmi zaj. Talán azt szeretné, hogy adjam fel a várakozást, és menjek az asztalhoz. De nem teszem. Nélküle nem. Csak ülök, és várok.
   Ennyit kérek... ooh Istenem, csak ennyit adj meg nekem. Nem kell nekem semmi más, csak hogy itt legyen, csak hogy lássam, és hogy vele karácsonyozhassak! Csak ennyit kérek. Csak ennyit, nem többet.
   Csak ülök és várok. Csak ülök és várok. S akkor, azt a néma csöndet megzavarva hallom, hogy valaki az utcán kulcsot csörrent, majd ajtót nyit...

Mocskosan

   Bűnt követtem el. Tudom. És ez jól látszik is. Testem mocskos. Sár, föld, és piszok fedi. Bűzölgőm. Így mások a közelembe nem jönnek, de én se akarok így kinézni. A vak is látja mocskomtól bűnömet. Ez így túl feltűnő, ez így észrevehető, valamit tenni kell. Körülnézek. Senki se lát, ez megnyugtat.
   Gyorsan a tus alá állok. A csapot megnyitom. A víz a fejemet és vállaimat kopogtatja. Folyik és folyik. Viszi magával azt a sok piszkot, azt a sok mocskot. Samponhoz és tusfürdőhöz nyúlok, hogy biztos legyen a tisztaság. Bekenem velük magamat. Állok még egy kicsit, majd elzárom a csapot. Tükörhöz lépek, tiszta vagyok. Végre.
   De akkor a tükörben látom a padlót. Idejövet a piszkos lábam nyomott hagyott a nagy tisztaságban. Megrémülök, felmosóhoz nyúlok. Végig törlöm az utamat. Bejárok mindent, ahol csak megjártam, és bűnt hagytam. Felmosom a piszkomat, a bűnömet. Úgy, hogy mások azt ne lássák.
  Végeztem. Fáradalmas munka volt, de vége. Nincs nyoma tetteimnek. Lenyugszom. A felmosót elrakom. Tiszta vagyok. Vagy mégse?! Mintha valamit kihagytam volna...
  De akkor rájövök. A bűn jeleket eltüntettem, feltakarítottam. Már a testem nem mocskos. De belül az vagyok. És azt nem tudom feltörölni, ahogyan másokból se tudom kitörölni bűneimet ellenük.
  Én emlékezni fogok rájuk örökké, és ők is. Ezt nem lehet egy felmosóval elintézni. És ez fáj. A tudat, hogy nem törölhetem fel...
  De akkor mit tegyek?!
 

Festék és ecset

   Feketére festették... Másnak állították, mint amilyen valójában volt. Hazudtak, s kavartak róla. S minden ilyen alkalomnál az emberek egy ecsettel fekete csíkot húztak a testén.
   És nem álltak le. Ez ment folyvást. Mindig. S mindig...
   A fekete csíkokkal egy megbélyegzést kapott. Mindenki róla beszélt. Mindenki róla suttogott. Vagyis nem róla... csak aminek beállították őt. Hisz a festék a bőrön van, nem belül, ahol az igazi énje... de ők csak a festékes felületet látták, és az alapján ítélkeztek. Az a sok rossz mind rá volt festve, és ki ne hinne a pletykákban?! Mindenki hisz bennük. Mindenki elhiszi, és tovább terjeszti. Húz még egy csíkot a testén... Mert ez "jó", és "menő"...
   És senki se kérdezte meg, még mielőtt az ecsettel suhintott volna, hogy "Igaz?".
   Senki sem. S ő nem tudott kiállni az igazsága mellett. Mert a teste festékes volt. Amit nem lehetett csak úgy lemosni. És úgy, festékes testtel, a sötét pletykák jelével ki hitt volna neki? Ki hitt neki?          Senki sem.
   S így kellett élnie. Kelnie, s feküdnie.
   Szenvedett ettől. Rossz kedvre vitte, és amikor már azt hitte vége, hát nem. Nem lett vége. Mindig kapott új réteget a festékből. Nem volt idő a lekopásra. S az emberek élvezték ezt, hogy volt kit festeni...
   Majd egyszer csak az egész teste fekete lett. Nem maradt üresen maradt hely. S akkor nem ismerte már fel többé magát a tükörben... A kavarásokból, a hazugságokból igazság lett. S már nem csak a bőre volt fekete. Ő maga is. Addig játszották vele ezt a játékot, amíg azzá nem vált. És amikor már azzá vált, nem festettek rá többet. Fölösleges is lett volna. Elmentek, s új vászont kerestek maguknak. Ő meg ott maradt. Most már kívül belül feketén.
   Mert feketére festették...

Köszönöm

    Mindig vártam az első hó lehullását. Minden évben. És nem azért, hogy hógolyózhassak, vagy hóembert építhessek. Hanem azért, mert nekem a hó jelentette a karácsony közeledését. És én imádtam a karácsonyt...
   Egyik ilyen, első téli hóesésben édesanyámmal a városban sétáltunk. Levetettem sapkámat, hátha érzem majd fejemhez koppanó pelyheket.
-Itt lefordulunk jobbra?-kérdeztem izgatottan édesanyámat. Mosolygott, és lefordult. Nagyon boldog lettem, persze tudta miért akartam lefordulni. Ebben az utcában rengeteg gyönyörű bolt volt, és a kirakataikban mindig találtam valamit, ami nagyon megtetszett. Gondoltam, majd most is így lesz, és ha édesanyám látja rajtam, hogy mennyire elnyerte tetszésemet, akkor talán. Talán ott hever majd a fa alatt.
   Elértünk a cipő bolthoz. Azonnal kiszúrtam valamit, két kezemmel megfogtam a hideg kirakat üveget. Fejemet is jól odanyomtam, és csak néztem. És csak néztem.
    Beleszerettem egy bakancsba. Nem volt nagy dolog, de nagyon megtetszett. gyönyörű munka volt. Nagyon szerettem volna a lábamra húzni...
    Édesanyám jól tudta mit nézek, jól tudta mennyire tetszik nekem az a cipő.
   Reméltem. Reménykedtem abban, hogy megkapom. Izgatott voltam attól a naptól kezdve. Este mindig csak az a cipő járt a fejemben.
   És eljött. Eljött a karácsony napja. Gyorsan magamra kaptam valamit, és már futottam is a fához, ahol már ott volt az anyám. A fa alatt egy cipős doboz alakú becsomagolt ajándék hevert. Az én cipőm, gondoltam. Nagyon boldog lettem, már alig vártam, hogy abba járhassak.
   A földre vetettem magamat, majd tépni kezdtem a csomagolást. És igen, egy cipős dobozt rejtett.
   Remegett a két kezem, amivel levettem a doboz tetejét.
   És ott volt. Ott volt egy használt, saras, szakadt, régi bakancs. Nem az én cipőm volt, nem az enyém... Ez valami más volt. Valami régi szar... Egy mocskos cipő.
  Édesanyámra néztem, aki mosolygott. Várta, hogy megszólaljak, várta, hogy mondjak valamit...
  Direkt csinálta. Tudtam, hogy uralkodni akar fölöttem. Tudtam, hogy nem szerethet, ha ilyet megtesz. És tudtam, hogy bármikor bánthat... bármit megtehet. Ki voltam neki szolgáltatva.
-Köszönöm.-mondtam, és egy egy hamis mosolyt festettem az arcomra.

Szabadság szele

    Sok mindent kívánunk. Sok minden után vágyunk. És ha azt megkaptuk, akkor újabb célokat tűzünk ki magunk elé.
    És ha erősek vagyunk,harcolunk érte, míg azt meg nem szerezzük.
    És kívánjuk a szabadságot, ami nem a mienk... Talán nincs is teljes körű szabadság. Csak egy-egy helyzetben, gondolatban, cselekedetben, tettben vagyunk szabadok. Olyan ez mint a szél. Nem csap minket minden pillanatban...
    Nem akkor vagy szabad, amikor nem vagy falak közé zárva. Amikor nincs előtted egy zárt ajtó, amin nem tudsz kimenekülni. Amikor nem csak a kulcslyukon árad be a fény... Nem, nem akkor vagy szabad. Ez csak egy alap feltétele annak, hogy szabad lehess. Mint a szélnek a levegő.


Nick
    Szabad vagyok, amikor ejtőernyőzök. Amikor zuhanok, és süvít a szél. Amikor a gravitáció ural, és a Föld húz magához. Felemelő, szabadító érzés. Akkor. Akkor megcsap a szabadság szele.


Elisabeth
   Heti öt napot húzok le, abban a irodában. Ahol állott, beszorult a levegő. És ha ez nem lenne elég, még az a tömegnyomor ami ott van. Ketten kényelmesen elférnénk, de öten vagyunk oda berakva. Bezárva. A bűz és a szűkölködés bántja a gyomromat. Nem egyszer jön rám rosszullét, hányinger. Olyankor elfutnék onnan...
  De szerencsére mindig eljön a hétvége, és akkor munka helyett a város határ felé veszem az irányt. Van egy tanyám, ami pontosabban a szüleimé, de minden hétvégémet ott töltöm. Hogy segítsek nekik. De talán a legtöbb segítséget én kapom. A tanya mellett van egy nagy rét. Ami közepébe mindig kisétálok. Ott nincs tömeg, ott nincs szűkölködés, ott nincs bűz. Csak én vagyok és a szellő. A szabadság szele...


Mark
   Engem akkor csap a szabadság szele, amikor segítek. Amikor önzetlenül jót teszek egy ember társamon. Amikor mosolyt csalok rá... Akkor, akkor csap meg a szabadság szele.


Maggie
   Talán nem vagyok elég erős. De csak akkor, csak akkor csap meg a szabadság szele amikor vele vagyok... Ehhez ő kell. Mindenhez ő kell.


Adam
   Családommal öt éve élünk háborús övezetben. Halljuk a robbanásokat, a sikolyokat, a sírásokat, a szenvedéseket. Amikor végre vége lett, mindannyiunkat megcsapott a szabadság szele. Mert már nem kell többé hallgatni azt a sok szörnyűséget. Azt a sok kínt. Persze még így is emlékszek egy-két szörnyű napra... De ettől függetlenül már vége. Szerencsére.


Silver
   Amikor nem bántanak, amikor nem szólnak le, amikor nem állnak az utamba... akkor, akkor csap meg a szabadság szele. Bár ebben a világban ez nem fordul elő sokszor.




Ha nem vagyunk egyformák, ha mind különbözünk, akkor miért ne lehetne a szabadságunk is különböző?!

Remekmű

Olyan vagy nekem, mint egy remekmű.
Egy értékes, drága, felbecsülhetetlen alkotás.
Milliók megnéznek, lencséjükre vesznek. De én, én a szívembe veszlek.
Mások csak a kifeszített vásznad látványát csodálják, de én a belsődet. Az innen nem látható gyönyörödet.
És fáj. Fáj, hogy a bársony kötél, és az üveg páncél mögött vagy. Ahová én nem tudok bejutni. El vagy zárva tőlem. És talán soha se fogok majd bejutni hozzád... De reménykedek.
Majd maszkot húzok az arcomra, és betörök. Tolvaj leszek, kiszabadítalak, és magammal viszlek...
Bár úgyse sikerülne... talán jobb lenne, talán jobb lenne lemondani.
Lemondani a szerelemről, hisz ez hülyeség.
Szerelmesnek lenni egy remekműbe...?!

Köszönöm a barátságod...

   Nem elég. Nem elég, hogy szenvednem kell a hőségben... Alig győzöm inni a sok jeges málna szörpöt. Gyűlölöm. Gyűlölöm a meleget. Gyűlölöm a hőséget...
   És igen, erről beszélek, miközben arcomról a verejték foltokat törlöm. Mintha ez lenne a 'nagy' problémám, hogy megsülök. Mintha emiatt lennék ideges. Mintha emiatt lennék feszült.
   De nem. Nem ez a bajom. Te vagy a probléma...
   Amikor azt mondom, "én mindent tudok", azt komolyan is gondolom... Tudom. Tudom, hogy miket mondtál/mondasz rólam. Elmondták, és tudom őket... És biztos találnánk olyat, amit nem tudok, de mondtál...
   Viszont engem egy cseppet sem érdekelt. Nem utáltalak meg ezért, nem gyűlöltelek ezért...
   Vicc az egész. Vicc, amikor elgurul a gyógyszered, és kiszabadul a ketreced állatja. Aki mindenkit eltapos az útjából. Beleértve engem is.
   A legmélyebb pontomba tapostál bele. Ami azóta fájdalmat okoz. Kínt, és szenvedést. És te ezt észre sem veszed...
   Aztán persze, az állat visszamegy a ketrecbe, és te újra jó vagy.
   Majd ez elölről kezdődik.
   És én ezt nem akarom. Kiakarok szállni a vidámparki kerékből, ami megy körbe-körbe, és körbe. De nem tudok. Itt ragadtam. A játékon vagyok...
   Félhetek, hogy a kerék újra a mély pontba visz, és az állat újra rám szabadul... És ez a te hibád!
   Remegek, nem tudok mit csinálni...
   Remélem örömmel mondod el magadról, hogy tökéletes vagy. Nyilván annak látod magad, ha más gyengeségét támadod. Mert aki nem olyan mint te, az rossz?!
   Mert szerintem nem... Különbözőek vagyunk, de nem jobbak vagy rosszabbak... Csak mások.
   És te, aki barátodnak mondasz, ezt nem fogadod el. Szidtál, amikor én valamit máshogy gondoltam. Azt mondtad a felfogásom a rossz. Persze... Az nem jutna eszedbe, hogy csak a véleményem a más...
   És én egy percre se szidtam a tiedet. Én elfogadtam...
   Remélem még mindig nagy hívőnek tartod magad. Mert ha igen, akkor gondolkozz el a "Szeresd felebarátodat, mint magadat" elven. És csak utána szidd az embereket, akik nem ártottak neked.
  Vicces, hogy jól ellehet lenni veled. Mosolyt, boldogságot tudsz vinni az emberbe.
   De szomorúságot is...
   És az a legnagyobb vicc, hogy nem tudlak leszarni, elfelejteni, semmibe venni. Nagy vicc az egész... bár nem nevetek rajta. Bárcsak tudnék nevetni rajta... De nem megy.
   Mert fáj, de azért köszönöm a barátságod...
 
 

Haldoklok

 Emma
   Szenvedek a tudattól. Szenvedek a vég közeledésétől.
   Igen, tudtam, tudtam, hogy egyszer mindennek vége. De, hogy most?
   Még évtizedekig élhettem volna, úgy, hogy nem tudom mikor jön el a vég.
   De tudom, hogy mikor jön, tudom, hogy két-három hét maximum. És tudom, hogy a gyerekeim anya nélkül fognak maradni.
   Ooo, hiszen még olyan fiatalok, azt hittem többet lehetek majd velük.
   Azt hittem nem jön még el a vég.


David
   Gyenge vagyok, gyenge ember. Nincs erőm hozzá. Nincs. Nincs erőm elmondani, bevallani, hogy meghalok. Hogy már többé nem leszek. Elfogok menni örökre...
   Nem tudom bevallani, bár nem is lenne kinek...


Veronica
   Csak úgy dőlt belőlük a sajnálat. Rinyálnak, sajnálkoznak. Segíteni próbálnak... Még azok is, akik eddig nem foglalkoztak velem.
   Magukat hibáztatják, magukat gyengítik. Szomorkodnak.
   Pedig nem ők azok, akik haldokolnak.


Edward
   Istenem, remélem jó ember voltam. Remélem bejutást kapok majd mennyei országodba. Remélem, hogy veled lehetek majd.


Sandra
   Mindenkivel minden kapcsolatot megszakítottam. Mindenkivel arrogáns és bunkó lettem. De legfőképp őszinte. Megmondtam nekik, hogy mit gondolok. Már úgyse utálhatnak sokáig.


Thomas
  Fájt, amikor megkérdeztél: "Éves bérletet kér?".


Noemi 
  Mindig is kíváncsi típus voltam.
  Igaz, mint egy pontok vagyunk az időskálán. De lettem volna nagyobb pont is. Mert izgatott vagyok. Érdekel, hogy mi lesz jövőre. Két év múlva, tíz év múlva.
  Semmiről se szeretek lemaradni.


George
  Az élet hangulat. A haldoklással csak egy részét, de halállal az egészet elveszítjük.


Rita
  Fájt megtudni, de nem annyira, mint elveszíteni őt. Akkor az életem nagyobb része már oda veszett.


Peter
  Élni akarok. Bulizni, nevetne.

Silver
  Nem tudom, hogy így-e a jobb, hogy tudom, vagy az lenne a jobb, ha nem tudnám...
  Nyaralást is jó előre tudni, hogy legyen idő bepakolni.

   

Porond

   Kiálltam a porondra, ami reflektorral volt megvilágítva. (Vakított is, a fényes fénysugár.)

   Elmondtam a véleményem. Elmondtam nekik, hogy mit akarok, mit szeretnék. De ők semmibe vettek, kinevettek, lenéztek...

   Hahotáztak, majd megdobáltak. Testem, és lelkem sebekkel lett teli. Pedig én csak a véleményemet mondtam el nekik. Nem ártottam vele senkinek, semminek. Hisz azért van a porond, hogy fel állhassunk rá, és elmondhassuk, hogy mit gondolunk. 

   De nem... Ez már egy más világ. Itt azok véleménye számít, akik kezében hatalom van. Akiktől lehet félni, rettegni...

  De én csak egy senki vagyok. Tőlem nem félnek, így hát nem is vesznek figyelembe. Vagy legalább is nem mutatják.

  Ha a hatalomnak nem tetszik a porond szava, a népnek sem tetszhet. Hisz akkor ők elveszítenék a hatalom védelmét.

   Amikor kiálltam én is elveszítettem.

   De inkább veszítek el egy zsarnoki hatalmat, mint a szabadságomat. Hisz a porondon megcsap a szabadság szele. Ott önmagam lehetek.

   És sebes testtel állok vissza a porondra minden, mindennap. 

   Hisz azért a kis szellőért megéri...

   

A kurva (2.rész)

"Elvesztettem az anyámat. Elvesztettem az egyik gyerekemet. Magamat nem veszíthetem el."


   A hidegre, és a síró gyerekre kelt. Úgy mint mindennap. Anyja házában élt, ő is tartotta el. De az anyja meghalt. Pont amikor terhes lett.
   A házat megkapta, de fenntartani nem tudta. Próbálta eladni a bútorokat. De lassan azok is elfogytak. A számlákat nem tudta fizetni, így mindent kikapcsoltak.
   Erőt akart venni magán. Nem akarta a másik gyerekét is elveszíteni. De nem kapott állást. Viszont tennie kellett valamit.
   Eladta magát, hogy ne éhezzen a gyermek. Eladta magát, hogy ne keljen még egy valakit elvesztenie. Eladta magát, hogy jobb élete legyen...
   Nem éhezett többé a gyerek, és nem is fázott. Lett pénz kenyérre, fára.
   De a teste egyre sebesebb lett. Lila foltokkal volt tele. Keményen bántak vele. Már nem csak lelki fájdalmai voltak, hanem testi is. Az ütések, a fojtogatások, az erős kezek.
   Mindig amikor férfival volt, a megerőszakolására gondolt. Nem tudott szabadulni az emléktől.
   Sokszor volt a kertben, halott gyereke teteme fölött. És akkor sosem emlékezett arra, hogy van egy élő kisgyereke is, bent a házba. Egyszer egész este a tetem fölött sírdogált. Míg bent a másik gyermek a saját szarában fetrengett, sírdogált. Gyenge volt...
 

Bohóc

   Bohóc vagyok. Akinek nagy piros orrát, és szomorúra festett arcát mindenki, mindenki lenézi, kineveti. Lenéznek az utcán, lenéznek a postán. Lenéznek a moziban, a boltban.
   Fejem búbján nagy, színes, műanyag paróka. Így senki sem vesz komolyan. Nem beszélnek velem. Nem barátkoznak velem. Nem vesznek figyelembe. Nem. Nem, és nem.
   Egy bohóc, maradjon bohóc. Sehol sem alkalmaznak. Még a cirkusz szórakoztató műsor számaiban sem. Maximum a szart lapátolhatnám a lovak ketrecében. De akkor én is egy ketrecbe lennék zárva.
   Színes, kockás nadrágomban elveszek. Elveszek a nagyvilágban.
   Cipőim színe nem egyforma. Sokan is bántanak. Gyaláznak.
   Mert más vagyok mint ők. És ez így is van. Más vagyok, de nem rosszabb.
   És igen. Lemoshatnám az arcomat. Levehetném a parókám, a cipőm, a nadrágom. Nem kéne bohócnak lennem.
   De nem is vagyok bohóc... csak a bőröm színe más. Amit nem tudok lemosni. De nem is akarom...

A kurva (1.rész)

   "Néha bűnt kell elkövetni ahhoz, hogy valakit megmenthessünk."


Fehérbe öltözött a város. Mindent hó borított. Épp nem esett az árvaház előtt, amikor egy nő lépett a lépcsőjére. A nagy hideg ellenére csak egy dzseki volt rajta. Az is vékony, szakadt, piszkos.
  Kezében két sírós csecsemőt fogott. Ordibáltak. Konyha rongyba voltak betakarva, a nagy fagy ellenére.
  Csak sírtak, és sírtak. Arcukon hömpölygő könnycseppek, egy pillanat alatt az arcukhoz dermedt.
  Ekkor térdre borult a nő. A farmerját gyorsan eláztatta, a meleg lábai alatt vízzé olvadt hó.
  Már nem csak a csecsemők zokogását lehetett hallani. Hanem a nőjét is.
  Erejét vesztette akkor az árvaház előtt. Nem volt szíve otthagyni a két gyereket. A két gyerekét.
  Így hát fel állt, és elindult haza.
  Odabent is hideg volt. Már egy ideje nem lehetett begyújtva. Nem volt fájuk. A gázt, meg már rég lekapcsolták...

  Mind a két csecsemő, és az anyjuk is megfázott azon a napon. A hideg szoba, és a gyógyszer hiány nem segítette elő a gyógyulásukat. Az egyik csecsemő meghalt. Vagy a betegségbe, vagy az éhségbe, vagy a nem törődésbe... Igaz, anyja megsiratta, a kertbe eltemette. Majd a havi segélyből, egy növényt vett, amit elültetett a tetem fölé.

  Jól emlékszik mindenre. Éppen a főiskolából ment haza. A III. kerületi parkban járt, a Nap még épp világított, de már nem kellett sok, hogy a Föld mögé bújjon.
  Hirtelen egy férfi lépett elő az egyik sűrű, átláthatatlan bokorból. Megragadta a sikoltozó, félelembe lévő nőt, és a legközelebbi padra szorította. Jól felpofozta. Majd az  egyik lábát felrakta a pad háttámlájára, a másikat a föld felé tolta. A nő szabadulni próbált, és ordibálni. De a férfi kezei egyiket se engedték.
  Kigombolta nadrág gombjait, azt térdéig lehúzta, majd a bugyiját is, így láthatóvá vált a "kincs", amit a férfi kereshetett. Jobb kezével behatolt a nő nemi szervébe, ahol mintha egy-két kört rajzolt volna.
  Ezután levetkőzött, és behatolt a nőbe.
  Jól belenyomta magát. Majd kissé kijött a nőből, majd újra be... És ez így ment tovább, miközben zárva tartotta a lány száját. Egyre erősebb, keményebb, és feszültebb lett.
  Majd, mintha patakot eresztett volna a nőm belsejébe...
  Így lett a gyerek, aki most bömböl, és aki most kint van a Föld alatt.
  Bömbölt a baba. De a sok emlék látványa, nem térítette eszéhez a nőt.
  És hagyta sírni...

Az elme játéka

   A kis Emma zajra ébredt. A hang a földszint irányából érkezett. Megrémült. Feloltotta éjjeli lámpáját, felvette a papucsát, majd remegő lábaival lassú, halk lépésekbe elindult a földszint felé. Már a lépcsőnél felszökött a konyhai lámpa fénye.

   Lement, be a konyhába, ahol a konyhai felszerelések a földön hevertek. A nyitott hűtő sípolni kezdett, gyorsan be is csukta az ajtaját. 

   Mintha földrengés dúlta volna fel a rendet.

   Ekkor lépett be édesanyja. Izzadtan, feszülten, nagyra tárt szemekkel. Gyűrött hajjal, kócos ruházatban. Elkezdett nyáladzani, ijesztő, fuldokló hangot kiadni.

   A kis Emma rémült volt.

-Mi van veled anyu? Mi a baj? Mi történt?- kiabálta könnyeket eresztve.
  Ekkor az anya sebes léptekkel elindult lánya felé. A konyha asztalról lekapott egy kenyérszeletelő kést, majd a hegyét lánya irányába állította. Futott tovább, míg nem elérte lányát, és a kés áthaladt a testén.
  Egy utolsó sikoly.
  Egy vérben álló halott.
  És egy anya, aki mit sem tudott az egészről...

Emlék

   Átkozta az egészséges, jól működő érzékszerveit. Fájdalmat okozott neki a füle, a szeme, az orra, a szája…

   Felkelt, mint mindennap. Orrába azonnal beszökött a női parfüm illat. Az illat. Az illat, amit már öt éve jól ismert.

   Emlékszik a virágos melletti kis parfümériára, ahol azon a roppant hideg téli estén, először kezébe vehette azt az illatot. Igaz, akkor, a különösen jól csomagolt zárt parfümös üvegből nem tudott előbukkanni az illat. De érezte, hogy azt kell megvennie. Ki is fizette hát, s futott is a buszmegállóhoz, hisz látta, hogy a jármű pont akkor fordul be a sarkon, és ha el akarja érni, iparkodnia kell…

   Szinte már könnybe borult. Viszont; „egy férfi sose sírjon” emlékeztette, hogy erősnek kell lennie. Kiszökkent a szobából. Át a nappaliba, majd a másik hálóba, majd végigjárta a házat… De mindenhol rosszul érezte magát. Kezével elzárta orr lyukait, de hiába. Szenvedett az illattól.

   Az illattól, amit szerelmének ajándékozott már öt éve, minden karácsonykor. Imádta a nyakába fújni. Imádta szagolgatni bájos kis nyakát. De nincs többé nyak, nincs többé nő. Az illat, ami eddig a boldogság hozója volt, mára csak a szomorúságot hozza. Az illat, ami azóta kísérti a házat. Az illat, ami örökre érződni fog. Bármilyen hosszú időre is nyitja ki az ablakokat…

   Az illat egy emlék, amit nem lehet elfelejteni.

   Minden reggel lefőzött egy adag igen erős kávét, amit a hűtőből vett tejjel, és a kávégép melletti bödön cukrával ízesített. Bögréjét pedig a konyha egyik polcáról szerezte. Mindig amikor kinyitotta a szekrényajtót, meglátta a másik bögrét... amiből egykor szerelme ivott. Ilyenkor fájdalom, és emlék tenger borította el szívét. De még nagyobb fájdalmat érzett, amikor összetörte a bögrét nagy dühében. Akkor átérezte azt, amit felesége elvesztésekkor érzett. A lehető legrosszabbat.
   Sok közös számuk volt. Amikre táncoltak otthon, vagy ismerősöknél. Fülébe csengett a zongora, a trombita, és gitár éneke. A zenék ritmusa. A boldogság, amit akkor vele élt át.
   De ma már minden máshogy van.
   Szőrnyű ez a rák.
   De talán még szörnyűbb, hogy még nem volt ereje kihajítani a holmijait. Vagy csak bezárni az ajtót, és elmenni...
   Nem akarja elveszíteni az emlékeket. Hisz akkor nem lenne múltja. Nem lett volna semmi se.
   Szerette. Szereti. Szeretni fogja...