Remény

A remény az, ami kínoz.


- Szeretlek! - mondom neki. Vagyis nem. Nem is neki mondom, hanem a tükörnek. De valahogy neki is így mondanám, az biztos.
- Szeretlek! - mondom újra. Most talán egy kicsit több érzéssel. (Ha egyáltalán ezt már lehet fokozni.)
   Bátorságot ad, még ez is. Hangosan kimondani. Igaz, neki sohasem mondanám. Nem vagyok hülye. És vak sem. Jóba vagyunk persze. Jó barátok, de ő nem. Nem érez többet, és nem is fog. ez biztos. Jól tudom. Nem áltatom magam.
   De talán az jobban bosszant, hogy még így is él bennem a remény. Reménykedek, hogy rám ír. Rám ír, és azt mondja, hogy beszélnünk kell. Személyesen. És akkor találkoznánk valahol, mit tudom én hol. A parkban. Vagy bárhol, és akkor bevallaná. Azt mondaná, hogy "Szeretlek!". Én pedig ledermednék. A szívem gyorsan kalapálna, és ráébrednék, hogy én vagyok a legboldogabb. Messze a legboldogabb. Miatta, mert szeret.
   Hu, és persze átölelne, a keze találkozna a hátammal, és megcsókolna. Ajkaink is találkoznának. Vágyok rá, erre az egészre.
   Persze még nem történt meg, és nem is fog. Mondja egy hang magamban. De valami más, egy belső erő nem engedi, hogy feladjam. Nem ereszti el a reményemet. Bárcsak eleresztené, bárcsak nem reménykednék. És akkor, és akkor talán eltudnám felejteni.
   Rám írt. Mostanában elég sokszor szokott. Aminek én nagyon örülök. Mindig mosoly búj az arcomra, amikor meglátom. Amikor megjelenik a kis képe a mobil szélén.
   Ilyenkor, amikor ír megkérdezi "Mizu?", "Hogy vagy?", "Mit csinálsz?", meg a többit. Ezeket az alap dolgokat, amiket tök jól meg is beszélünk.
  És reménykedek. Reménykedek abban is, hogy nem hoz fel valakit. Valakit, akit megismert, és akivel alakul valami. Valaki, aki tetszik neki.
  Jól tudom. Ez önzőség. Azt kívánni, hogy ne legyen senkije. De ez ilyen. Szeretem.
  És összetörne alattam a szék, ha valakivel összejönne. Talán nem ez a legjobb példa. Egy ilyen hír nagyobbat ütne, mint a földre esés. A gravitáció, ami a földre ránt.
  És így, mint egy professzor, a fehér köntösben kijelenthetem, hogy a gravitáció ereje, meg sem közelíti, az érzésekét. A csalódásét. A lelki fájdalomét.
  Eléggé csak a rosszra gondolok. Pedig próbálok mindig az optimistaságra összpontosítani. De ennél ez nem megy. Jó barátok. Jó család. Jó élet. Sok jó, ami miatta háttérbe szorul.
  Igen, keményen hangzik, hogy "miatta". De igen. Még ha nem is tehet róla, hogy olyan valami sugárzik belőle, ami egyszerűen vonz hozzá. (Mintha valami kicseszett márkás pillanatragasztó lenne.) És megmozdít. Megmozdítja a lelkemet, és egyfajta érzést ad belém. A szerelem, és a kellesz érzését. Hogy nem tudok nélküle élni. Vagyis tudok, csak nem akkora boldogságban. Nem akkora kiteljesedésben.
  Vicces. Vicces, hogy kínoztatom magam, hogy szóba állok vele. Hiszen ez a legfájdalmasabb. Őt látni, hallani, abban a tudatban, hogy nem az enyém. Ugyanakkor ez a legjobb is. Hogy láthatom, halhatom, közelemben tudhatom.
Nehéz. Nehéz ilyenkor döntést hozni. Eldönteni, hogy mit tegyek. Beszéljek-e vele, vagy ne?! Nehéz kérdés.
  Na és hát igen, vicces. Nagyon vicces, hogy ezen megyek át, és ezt ő nem érzi. Nem látja. Pedig barátok vagyunk. Látszódnia kellene, hogy van valami bajom. Valami, ami miatt szomorú vagyok.
 És igen, még annak ellenére is, hogy ezt próbálom álcázni. Próbálom nem mutatni. Maszkot húzni, és nem mutatni. Felvenni a "nincs bajom, minden okés" jelmezt. Kár, hogy ilyet nem árulnak a boltokban.
  De nem lehet. Lehetetlen ezt teljesen eltakarni. Vagy ha lehetséges is, nekem nem megy.
- Szeretlek! - mondom mégegyszer a tükörképemnek. Legalább magamnak bevallom...
  És ilyenkor, a tükör előtt elgondolkodok. "Miért nem szeretsz?". S megnézem magamat a tükörben. És hát nem. Nem az év legszexibbje kacsint vissza. De nem is a dobogósa. Sőt messze is állok, a helyezettől, még a külön díjtól is. De mégis.
"Miért nem?". Sajnos a tükör nem mutatja a belsőmet. Pedig néha jól jönne, még ha fájna is a látvány.
  Nem vagyok tökéletes. Talán ez a duma mindenki számára ismerős, de így van. És ezt mindenki elmondhatja magáról. (De szerintem a lényeg itt az, hogy törekedjünk. Törekedjünk arra, hogy egyre jobbak, és tisztábbak legyünk.)
  És igen, te sem vagy tökéletes. Hiába téged szeretlek, nem vagy az. Sőt, meg sem közelíted. Nem látod a dolgokat, vak vagy. És éretlen. Néha meg egy kicseszett nagy tuskó. De ugyanakkor jó is.
  Lehet van valami, ami vonz a hibáidban. Mint valami erős mágnes.
  És nem tudom. Nem tudom miért szeretlek, de szeretlek. Egyszerűen csak érzem. Megmagyarázhatatlan ez az egész.
  Bárcsak itt lennél, bárcsak a két kezemet fognád, és odahajolnál hozzám, azt mondva "Szeretlek!"
  De nem. Nem, sohasem fog megtörténni. És ez szar, hogy finoman fogalmazzak.
  Nem fog örökké tartani, legalábbis azt hiszem. De most tart, ez biztos. És fáj, ez a legnagyobb fájdalom.
  Ez a rohadt remény pedig itt áll. Itt, mellettem. És nem akar elmenni, lekopni.
  Nem értem. Nem értem, hogy miért reménykedek.
  De ez van. Egyszer minden a múlté lesz. De mikor? Ez is egy jó kérdés. A várakozás pedig kínoz, szétmarcangol. De ő kínoz a legjobban, még ha nem is tudja. Viszont hiszek abban, hogy minden seb egyszer begyógyul.
  Ujjaimat az alsó ajkamhoz biggyesztem. Lassú, gyenge mozdulatokkal végigsimítom rajta ujjaimat. Látom a tükörben. Odaképzelem. Mintha éppen engem csókolna.
  És ismét fáj, amikor tudatosul bennem, hogy ez csak egy álom. És az is marad.
- Szeretlek! - mondom halkan. Várok. Várok a válaszra. Persze tudom, hogy ez hülyeség. Hiszen egyedül vagyok a szobában, nincs itt senki.
  És a remény fojtogat, meg az elme, ami mindig csak téged vetít ki elém. Mintha itt lennél, és így mindig csak rád gondolok.
  Reménykedek. Várok.
  Te, és én.
  Reménykedek...

Kint a földön

   A barátság olyan, mint a földművelés. Amikor két ember kimegy a termőföldre. Ki, a tanya mellé. És együtt kezdenek valamit. Együtt ültetik, szórják a magokat. Együtt kapálnak, locsolnak. S a végén, közösen aratnak.
   Kemény, nehéz munka, de a végeredmény mindenképpen valami jó. Valami szép, és finom termés. Amit közös munkájuknak tudhatnak. És igen, így nem halnak éhen.... Ez a dolog szükségletes.
   Persze, vannak akadályok. Amikor kiderül, hogy ez tényleg egy igazi barátság-e. Például amikor a közös krumplisban gyom nő. Amit egyedül nem lehet kitépni. És gyomirtó sincs a kamrában. S ott áll, ott fújja a szél, azt a rosszat. Azt a gonosz gyomot, ami gyorsan terjed. És az egész krumplist, az egész termést ellepheti. Olyankor cselekedni kell, összekel fogni. (Ahogyan a jó barátoknak ezt tenniük kell.) És közösön megfogni, s kitépni. És nem, nem elég csak letörni a gaznak a szárát. Gyökerestől kikel húzni. Az csak úgy ér valamit. Máskülönben visszanő, és értelmetlen az egész.
   Néha a terhek is nehezek. Egy gabonás zsákot ketten kell megtartani. Máskülönben nem megy, és a zsák sohasem éri el a célját.
   Nehéz, fárasztó, piszkos dolog ez. De megéri. Megéri, látni azt a sok érett gyümölcsöt, zöldséget. Gabonát, és krumplit. Amit az ember valakivel közösen teremtett meg. Egy baráttal, legyőzve azt a sok akadályt.
   Ha van ilyen személy, nem kell félni, hogy nem jut étel az asztalra. Emlék a szívbe. És a sok nehézség, a legyőzött akadályok listájára.
   Legyen ilyen. És legyen barát, kint a földön. S ne csak az aratási mulatságon. A  munkanapokon is. Amikor kissé összekel, hogy piszkolja magát az ember.

Csak ülök, és várok

   Az előszobában ülök, azon a kis faszéken, amin ülve mindig könnyebb a cipőt felhúzni, aminek a háttámlájára valaki mindig a kabátját helyezi. De most nem húzom a cipőmet. Nem megyek sehová sem, csak ülök, és várok. Csak ülök, és várok.
   Ideszöknek a konyha zajai. Az edény csörrenések, a rádió halk zúgása. De ezeket próbálom kizárni, próbálom meg nem hallani. Csak is az ajtót nézem, csakis az utcáról beszűrődő hangokra próbálok összpontosítani. Ha egy kocsi zúgását hallom, a szívem mindig összeszűkül, majd, amikor hallom, hogy továbbhajt, mély csalódottság tör rám. Olyankor a szívem szakadna. De erős vagyok. Csak ülök, és várok.
   Most lett kész a mézeskalács. Érzem a finom illatát, ami megkínáltatja velem. De nem mozdulok, nem mehetek el innen. Csak ülök, és várok.
   Édesapámra gondolok, reménykedek, hogy már úton van ide. Reménykedek, hogy már a taxiban ül. Már, már rég nem láttam. Tavaly, egész pontosan. Életem legszebb pár hóeséses téli napja volt. Jöhetne már. Itt lehetne már... Várlak apa!
   A rádió elhallgat, már az edények se csörrennek. Anya befejezte a főzést. Csönd van. Semmi hang, semmi zaj. Talán azt szeretné, hogy adjam fel a várakozást, és menjek az asztalhoz. De nem teszem. Nélküle nem. Csak ülök, és várok.
   Ennyit kérek... ooh Istenem, csak ennyit adj meg nekem. Nem kell nekem semmi más, csak hogy itt legyen, csak hogy lássam, és hogy vele karácsonyozhassak! Csak ennyit kérek. Csak ennyit, nem többet.
   Csak ülök és várok. Csak ülök és várok. S akkor, azt a néma csöndet megzavarva hallom, hogy valaki az utcán kulcsot csörrent, majd ajtót nyit...