Szabadság szele

    Sok mindent kívánunk. Sok minden után vágyunk. És ha azt megkaptuk, akkor újabb célokat tűzünk ki magunk elé.
    És ha erősek vagyunk,harcolunk érte, míg azt meg nem szerezzük.
    És kívánjuk a szabadságot, ami nem a mienk... Talán nincs is teljes körű szabadság. Csak egy-egy helyzetben, gondolatban, cselekedetben, tettben vagyunk szabadok. Olyan ez mint a szél. Nem csap minket minden pillanatban...
    Nem akkor vagy szabad, amikor nem vagy falak közé zárva. Amikor nincs előtted egy zárt ajtó, amin nem tudsz kimenekülni. Amikor nem csak a kulcslyukon árad be a fény... Nem, nem akkor vagy szabad. Ez csak egy alap feltétele annak, hogy szabad lehess. Mint a szélnek a levegő.


Nick
    Szabad vagyok, amikor ejtőernyőzök. Amikor zuhanok, és süvít a szél. Amikor a gravitáció ural, és a Föld húz magához. Felemelő, szabadító érzés. Akkor. Akkor megcsap a szabadság szele.


Elisabeth
   Heti öt napot húzok le, abban a irodában. Ahol állott, beszorult a levegő. És ha ez nem lenne elég, még az a tömegnyomor ami ott van. Ketten kényelmesen elférnénk, de öten vagyunk oda berakva. Bezárva. A bűz és a szűkölködés bántja a gyomromat. Nem egyszer jön rám rosszullét, hányinger. Olyankor elfutnék onnan...
  De szerencsére mindig eljön a hétvége, és akkor munka helyett a város határ felé veszem az irányt. Van egy tanyám, ami pontosabban a szüleimé, de minden hétvégémet ott töltöm. Hogy segítsek nekik. De talán a legtöbb segítséget én kapom. A tanya mellett van egy nagy rét. Ami közepébe mindig kisétálok. Ott nincs tömeg, ott nincs szűkölködés, ott nincs bűz. Csak én vagyok és a szellő. A szabadság szele...


Mark
   Engem akkor csap a szabadság szele, amikor segítek. Amikor önzetlenül jót teszek egy ember társamon. Amikor mosolyt csalok rá... Akkor, akkor csap meg a szabadság szele.


Maggie
   Talán nem vagyok elég erős. De csak akkor, csak akkor csap meg a szabadság szele amikor vele vagyok... Ehhez ő kell. Mindenhez ő kell.


Adam
   Családommal öt éve élünk háborús övezetben. Halljuk a robbanásokat, a sikolyokat, a sírásokat, a szenvedéseket. Amikor végre vége lett, mindannyiunkat megcsapott a szabadság szele. Mert már nem kell többé hallgatni azt a sok szörnyűséget. Azt a sok kínt. Persze még így is emlékszek egy-két szörnyű napra... De ettől függetlenül már vége. Szerencsére.


Silver
   Amikor nem bántanak, amikor nem szólnak le, amikor nem állnak az utamba... akkor, akkor csap meg a szabadság szele. Bár ebben a világban ez nem fordul elő sokszor.




Ha nem vagyunk egyformák, ha mind különbözünk, akkor miért ne lehetne a szabadságunk is különböző?!

Remekmű

Olyan vagy nekem, mint egy remekmű.
Egy értékes, drága, felbecsülhetetlen alkotás.
Milliók megnéznek, lencséjükre vesznek. De én, én a szívembe veszlek.
Mások csak a kifeszített vásznad látványát csodálják, de én a belsődet. Az innen nem látható gyönyörödet.
És fáj. Fáj, hogy a bársony kötél, és az üveg páncél mögött vagy. Ahová én nem tudok bejutni. El vagy zárva tőlem. És talán soha se fogok majd bejutni hozzád... De reménykedek.
Majd maszkot húzok az arcomra, és betörök. Tolvaj leszek, kiszabadítalak, és magammal viszlek...
Bár úgyse sikerülne... talán jobb lenne, talán jobb lenne lemondani.
Lemondani a szerelemről, hisz ez hülyeség.
Szerelmesnek lenni egy remekműbe...?!

Köszönöm a barátságod...

   Nem elég. Nem elég, hogy szenvednem kell a hőségben... Alig győzöm inni a sok jeges málna szörpöt. Gyűlölöm. Gyűlölöm a meleget. Gyűlölöm a hőséget...
   És igen, erről beszélek, miközben arcomról a verejték foltokat törlöm. Mintha ez lenne a 'nagy' problémám, hogy megsülök. Mintha emiatt lennék ideges. Mintha emiatt lennék feszült.
   De nem. Nem ez a bajom. Te vagy a probléma...
   Amikor azt mondom, "én mindent tudok", azt komolyan is gondolom... Tudom. Tudom, hogy miket mondtál/mondasz rólam. Elmondták, és tudom őket... És biztos találnánk olyat, amit nem tudok, de mondtál...
   Viszont engem egy cseppet sem érdekelt. Nem utáltalak meg ezért, nem gyűlöltelek ezért...
   Vicc az egész. Vicc, amikor elgurul a gyógyszered, és kiszabadul a ketreced állatja. Aki mindenkit eltapos az útjából. Beleértve engem is.
   A legmélyebb pontomba tapostál bele. Ami azóta fájdalmat okoz. Kínt, és szenvedést. És te ezt észre sem veszed...
   Aztán persze, az állat visszamegy a ketrecbe, és te újra jó vagy.
   Majd ez elölről kezdődik.
   És én ezt nem akarom. Kiakarok szállni a vidámparki kerékből, ami megy körbe-körbe, és körbe. De nem tudok. Itt ragadtam. A játékon vagyok...
   Félhetek, hogy a kerék újra a mély pontba visz, és az állat újra rám szabadul... És ez a te hibád!
   Remegek, nem tudok mit csinálni...
   Remélem örömmel mondod el magadról, hogy tökéletes vagy. Nyilván annak látod magad, ha más gyengeségét támadod. Mert aki nem olyan mint te, az rossz?!
   Mert szerintem nem... Különbözőek vagyunk, de nem jobbak vagy rosszabbak... Csak mások.
   És te, aki barátodnak mondasz, ezt nem fogadod el. Szidtál, amikor én valamit máshogy gondoltam. Azt mondtad a felfogásom a rossz. Persze... Az nem jutna eszedbe, hogy csak a véleményem a más...
   És én egy percre se szidtam a tiedet. Én elfogadtam...
   Remélem még mindig nagy hívőnek tartod magad. Mert ha igen, akkor gondolkozz el a "Szeresd felebarátodat, mint magadat" elven. És csak utána szidd az embereket, akik nem ártottak neked.
  Vicces, hogy jól ellehet lenni veled. Mosolyt, boldogságot tudsz vinni az emberbe.
   De szomorúságot is...
   És az a legnagyobb vicc, hogy nem tudlak leszarni, elfelejteni, semmibe venni. Nagy vicc az egész... bár nem nevetek rajta. Bárcsak tudnék nevetni rajta... De nem megy.
   Mert fáj, de azért köszönöm a barátságod...
 
 

Haldoklok

 Emma
   Szenvedek a tudattól. Szenvedek a vég közeledésétől.
   Igen, tudtam, tudtam, hogy egyszer mindennek vége. De, hogy most?
   Még évtizedekig élhettem volna, úgy, hogy nem tudom mikor jön el a vég.
   De tudom, hogy mikor jön, tudom, hogy két-három hét maximum. És tudom, hogy a gyerekeim anya nélkül fognak maradni.
   Ooo, hiszen még olyan fiatalok, azt hittem többet lehetek majd velük.
   Azt hittem nem jön még el a vég.


David
   Gyenge vagyok, gyenge ember. Nincs erőm hozzá. Nincs. Nincs erőm elmondani, bevallani, hogy meghalok. Hogy már többé nem leszek. Elfogok menni örökre...
   Nem tudom bevallani, bár nem is lenne kinek...


Veronica
   Csak úgy dőlt belőlük a sajnálat. Rinyálnak, sajnálkoznak. Segíteni próbálnak... Még azok is, akik eddig nem foglalkoztak velem.
   Magukat hibáztatják, magukat gyengítik. Szomorkodnak.
   Pedig nem ők azok, akik haldokolnak.


Edward
   Istenem, remélem jó ember voltam. Remélem bejutást kapok majd mennyei országodba. Remélem, hogy veled lehetek majd.


Sandra
   Mindenkivel minden kapcsolatot megszakítottam. Mindenkivel arrogáns és bunkó lettem. De legfőképp őszinte. Megmondtam nekik, hogy mit gondolok. Már úgyse utálhatnak sokáig.


Thomas
  Fájt, amikor megkérdeztél: "Éves bérletet kér?".


Noemi 
  Mindig is kíváncsi típus voltam.
  Igaz, mint egy pontok vagyunk az időskálán. De lettem volna nagyobb pont is. Mert izgatott vagyok. Érdekel, hogy mi lesz jövőre. Két év múlva, tíz év múlva.
  Semmiről se szeretek lemaradni.


George
  Az élet hangulat. A haldoklással csak egy részét, de halállal az egészet elveszítjük.


Rita
  Fájt megtudni, de nem annyira, mint elveszíteni őt. Akkor az életem nagyobb része már oda veszett.


Peter
  Élni akarok. Bulizni, nevetne.

Silver
  Nem tudom, hogy így-e a jobb, hogy tudom, vagy az lenne a jobb, ha nem tudnám...
  Nyaralást is jó előre tudni, hogy legyen idő bepakolni.

   

Porond

   Kiálltam a porondra, ami reflektorral volt megvilágítva. (Vakított is, a fényes fénysugár.)

   Elmondtam a véleményem. Elmondtam nekik, hogy mit akarok, mit szeretnék. De ők semmibe vettek, kinevettek, lenéztek...

   Hahotáztak, majd megdobáltak. Testem, és lelkem sebekkel lett teli. Pedig én csak a véleményemet mondtam el nekik. Nem ártottam vele senkinek, semminek. Hisz azért van a porond, hogy fel állhassunk rá, és elmondhassuk, hogy mit gondolunk. 

   De nem... Ez már egy más világ. Itt azok véleménye számít, akik kezében hatalom van. Akiktől lehet félni, rettegni...

  De én csak egy senki vagyok. Tőlem nem félnek, így hát nem is vesznek figyelembe. Vagy legalább is nem mutatják.

  Ha a hatalomnak nem tetszik a porond szava, a népnek sem tetszhet. Hisz akkor ők elveszítenék a hatalom védelmét.

   Amikor kiálltam én is elveszítettem.

   De inkább veszítek el egy zsarnoki hatalmat, mint a szabadságomat. Hisz a porondon megcsap a szabadság szele. Ott önmagam lehetek.

   És sebes testtel állok vissza a porondra minden, mindennap. 

   Hisz azért a kis szellőért megéri...

   

A kurva (2.rész)

"Elvesztettem az anyámat. Elvesztettem az egyik gyerekemet. Magamat nem veszíthetem el."


   A hidegre, és a síró gyerekre kelt. Úgy mint mindennap. Anyja házában élt, ő is tartotta el. De az anyja meghalt. Pont amikor terhes lett.
   A házat megkapta, de fenntartani nem tudta. Próbálta eladni a bútorokat. De lassan azok is elfogytak. A számlákat nem tudta fizetni, így mindent kikapcsoltak.
   Erőt akart venni magán. Nem akarta a másik gyerekét is elveszíteni. De nem kapott állást. Viszont tennie kellett valamit.
   Eladta magát, hogy ne éhezzen a gyermek. Eladta magát, hogy ne keljen még egy valakit elvesztenie. Eladta magát, hogy jobb élete legyen...
   Nem éhezett többé a gyerek, és nem is fázott. Lett pénz kenyérre, fára.
   De a teste egyre sebesebb lett. Lila foltokkal volt tele. Keményen bántak vele. Már nem csak lelki fájdalmai voltak, hanem testi is. Az ütések, a fojtogatások, az erős kezek.
   Mindig amikor férfival volt, a megerőszakolására gondolt. Nem tudott szabadulni az emléktől.
   Sokszor volt a kertben, halott gyereke teteme fölött. És akkor sosem emlékezett arra, hogy van egy élő kisgyereke is, bent a házba. Egyszer egész este a tetem fölött sírdogált. Míg bent a másik gyermek a saját szarában fetrengett, sírdogált. Gyenge volt...
 

Bohóc

   Bohóc vagyok. Akinek nagy piros orrát, és szomorúra festett arcát mindenki, mindenki lenézi, kineveti. Lenéznek az utcán, lenéznek a postán. Lenéznek a moziban, a boltban.
   Fejem búbján nagy, színes, műanyag paróka. Így senki sem vesz komolyan. Nem beszélnek velem. Nem barátkoznak velem. Nem vesznek figyelembe. Nem. Nem, és nem.
   Egy bohóc, maradjon bohóc. Sehol sem alkalmaznak. Még a cirkusz szórakoztató műsor számaiban sem. Maximum a szart lapátolhatnám a lovak ketrecében. De akkor én is egy ketrecbe lennék zárva.
   Színes, kockás nadrágomban elveszek. Elveszek a nagyvilágban.
   Cipőim színe nem egyforma. Sokan is bántanak. Gyaláznak.
   Mert más vagyok mint ők. És ez így is van. Más vagyok, de nem rosszabb.
   És igen. Lemoshatnám az arcomat. Levehetném a parókám, a cipőm, a nadrágom. Nem kéne bohócnak lennem.
   De nem is vagyok bohóc... csak a bőröm színe más. Amit nem tudok lemosni. De nem is akarom...

A kurva (1.rész)

   "Néha bűnt kell elkövetni ahhoz, hogy valakit megmenthessünk."


Fehérbe öltözött a város. Mindent hó borított. Épp nem esett az árvaház előtt, amikor egy nő lépett a lépcsőjére. A nagy hideg ellenére csak egy dzseki volt rajta. Az is vékony, szakadt, piszkos.
  Kezében két sírós csecsemőt fogott. Ordibáltak. Konyha rongyba voltak betakarva, a nagy fagy ellenére.
  Csak sírtak, és sírtak. Arcukon hömpölygő könnycseppek, egy pillanat alatt az arcukhoz dermedt.
  Ekkor térdre borult a nő. A farmerját gyorsan eláztatta, a meleg lábai alatt vízzé olvadt hó.
  Már nem csak a csecsemők zokogását lehetett hallani. Hanem a nőjét is.
  Erejét vesztette akkor az árvaház előtt. Nem volt szíve otthagyni a két gyereket. A két gyerekét.
  Így hát fel állt, és elindult haza.
  Odabent is hideg volt. Már egy ideje nem lehetett begyújtva. Nem volt fájuk. A gázt, meg már rég lekapcsolták...

  Mind a két csecsemő, és az anyjuk is megfázott azon a napon. A hideg szoba, és a gyógyszer hiány nem segítette elő a gyógyulásukat. Az egyik csecsemő meghalt. Vagy a betegségbe, vagy az éhségbe, vagy a nem törődésbe... Igaz, anyja megsiratta, a kertbe eltemette. Majd a havi segélyből, egy növényt vett, amit elültetett a tetem fölé.

  Jól emlékszik mindenre. Éppen a főiskolából ment haza. A III. kerületi parkban járt, a Nap még épp világított, de már nem kellett sok, hogy a Föld mögé bújjon.
  Hirtelen egy férfi lépett elő az egyik sűrű, átláthatatlan bokorból. Megragadta a sikoltozó, félelembe lévő nőt, és a legközelebbi padra szorította. Jól felpofozta. Majd az  egyik lábát felrakta a pad háttámlájára, a másikat a föld felé tolta. A nő szabadulni próbált, és ordibálni. De a férfi kezei egyiket se engedték.
  Kigombolta nadrág gombjait, azt térdéig lehúzta, majd a bugyiját is, így láthatóvá vált a "kincs", amit a férfi kereshetett. Jobb kezével behatolt a nő nemi szervébe, ahol mintha egy-két kört rajzolt volna.
  Ezután levetkőzött, és behatolt a nőbe.
  Jól belenyomta magát. Majd kissé kijött a nőből, majd újra be... És ez így ment tovább, miközben zárva tartotta a lány száját. Egyre erősebb, keményebb, és feszültebb lett.
  Majd, mintha patakot eresztett volna a nőm belsejébe...
  Így lett a gyerek, aki most bömböl, és aki most kint van a Föld alatt.
  Bömbölt a baba. De a sok emlék látványa, nem térítette eszéhez a nőt.
  És hagyta sírni...

Az elme játéka

   A kis Emma zajra ébredt. A hang a földszint irányából érkezett. Megrémült. Feloltotta éjjeli lámpáját, felvette a papucsát, majd remegő lábaival lassú, halk lépésekbe elindult a földszint felé. Már a lépcsőnél felszökött a konyhai lámpa fénye.

   Lement, be a konyhába, ahol a konyhai felszerelések a földön hevertek. A nyitott hűtő sípolni kezdett, gyorsan be is csukta az ajtaját. 

   Mintha földrengés dúlta volna fel a rendet.

   Ekkor lépett be édesanyja. Izzadtan, feszülten, nagyra tárt szemekkel. Gyűrött hajjal, kócos ruházatban. Elkezdett nyáladzani, ijesztő, fuldokló hangot kiadni.

   A kis Emma rémült volt.

-Mi van veled anyu? Mi a baj? Mi történt?- kiabálta könnyeket eresztve.
  Ekkor az anya sebes léptekkel elindult lánya felé. A konyha asztalról lekapott egy kenyérszeletelő kést, majd a hegyét lánya irányába állította. Futott tovább, míg nem elérte lányát, és a kés áthaladt a testén.
  Egy utolsó sikoly.
  Egy vérben álló halott.
  És egy anya, aki mit sem tudott az egészről...

Emlék

   Átkozta az egészséges, jól működő érzékszerveit. Fájdalmat okozott neki a füle, a szeme, az orra, a szája…

   Felkelt, mint mindennap. Orrába azonnal beszökött a női parfüm illat. Az illat. Az illat, amit már öt éve jól ismert.

   Emlékszik a virágos melletti kis parfümériára, ahol azon a roppant hideg téli estén, először kezébe vehette azt az illatot. Igaz, akkor, a különösen jól csomagolt zárt parfümös üvegből nem tudott előbukkanni az illat. De érezte, hogy azt kell megvennie. Ki is fizette hát, s futott is a buszmegállóhoz, hisz látta, hogy a jármű pont akkor fordul be a sarkon, és ha el akarja érni, iparkodnia kell…

   Szinte már könnybe borult. Viszont; „egy férfi sose sírjon” emlékeztette, hogy erősnek kell lennie. Kiszökkent a szobából. Át a nappaliba, majd a másik hálóba, majd végigjárta a házat… De mindenhol rosszul érezte magát. Kezével elzárta orr lyukait, de hiába. Szenvedett az illattól.

   Az illattól, amit szerelmének ajándékozott már öt éve, minden karácsonykor. Imádta a nyakába fújni. Imádta szagolgatni bájos kis nyakát. De nincs többé nyak, nincs többé nő. Az illat, ami eddig a boldogság hozója volt, mára csak a szomorúságot hozza. Az illat, ami azóta kísérti a házat. Az illat, ami örökre érződni fog. Bármilyen hosszú időre is nyitja ki az ablakokat…

   Az illat egy emlék, amit nem lehet elfelejteni.

   Minden reggel lefőzött egy adag igen erős kávét, amit a hűtőből vett tejjel, és a kávégép melletti bödön cukrával ízesített. Bögréjét pedig a konyha egyik polcáról szerezte. Mindig amikor kinyitotta a szekrényajtót, meglátta a másik bögrét... amiből egykor szerelme ivott. Ilyenkor fájdalom, és emlék tenger borította el szívét. De még nagyobb fájdalmat érzett, amikor összetörte a bögrét nagy dühében. Akkor átérezte azt, amit felesége elvesztésekkor érzett. A lehető legrosszabbat.
   Sok közös számuk volt. Amikre táncoltak otthon, vagy ismerősöknél. Fülébe csengett a zongora, a trombita, és gitár éneke. A zenék ritmusa. A boldogság, amit akkor vele élt át.
   De ma már minden máshogy van.
   Szőrnyű ez a rák.
   De talán még szörnyűbb, hogy még nem volt ereje kihajítani a holmijait. Vagy csak bezárni az ajtót, és elmenni...
   Nem akarja elveszíteni az emlékeket. Hisz akkor nem lenne múltja. Nem lett volna semmi se.
   Szerette. Szereti. Szeretni fogja...