"Néha bűnt kell elkövetni ahhoz, hogy valakit megmenthessünk."
Fehérbe öltözött a város. Mindent hó borított. Épp nem esett az árvaház előtt, amikor egy nő lépett a lépcsőjére. A nagy hideg ellenére csak egy dzseki volt rajta. Az is vékony, szakadt, piszkos.
Kezében két sírós csecsemőt fogott. Ordibáltak. Konyha rongyba voltak betakarva, a nagy fagy ellenére.
Csak sírtak, és sírtak. Arcukon hömpölygő könnycseppek, egy pillanat alatt az arcukhoz dermedt.
Ekkor térdre borult a nő. A farmerját gyorsan eláztatta, a meleg lábai alatt vízzé olvadt hó.
Már nem csak a csecsemők zokogását lehetett hallani. Hanem a nőjét is.
Erejét vesztette akkor az árvaház előtt. Nem volt szíve otthagyni a két gyereket. A két gyerekét.
Így hát fel állt, és elindult haza.
Odabent is hideg volt. Már egy ideje nem lehetett begyújtva. Nem volt fájuk. A gázt, meg már rég lekapcsolták...
Mind a két csecsemő, és az anyjuk is megfázott azon a napon. A hideg szoba, és a gyógyszer hiány nem segítette elő a gyógyulásukat. Az egyik csecsemő meghalt. Vagy a betegségbe, vagy az éhségbe, vagy a nem törődésbe... Igaz, anyja megsiratta, a kertbe eltemette. Majd a havi segélyből, egy növényt vett, amit elültetett a tetem fölé.
Jól emlékszik mindenre. Éppen a főiskolából ment haza. A III. kerületi parkban járt, a Nap még épp világított, de már nem kellett sok, hogy a Föld mögé bújjon.
Hirtelen egy férfi lépett elő az egyik sűrű, átláthatatlan bokorból. Megragadta a sikoltozó, félelembe lévő nőt, és a legközelebbi padra szorította. Jól felpofozta. Majd az egyik lábát felrakta a pad háttámlájára, a másikat a föld felé tolta. A nő szabadulni próbált, és ordibálni. De a férfi kezei egyiket se engedték.
Kigombolta nadrág gombjait, azt térdéig lehúzta, majd a bugyiját is, így láthatóvá vált a "kincs", amit a férfi kereshetett. Jobb kezével behatolt a nő nemi szervébe, ahol mintha egy-két kört rajzolt volna.
Ezután levetkőzött, és behatolt a nőbe.
Jól belenyomta magát. Majd kissé kijött a nőből, majd újra be... És ez így ment tovább, miközben zárva tartotta a lány száját. Egyre erősebb, keményebb, és feszültebb lett.
Majd, mintha patakot eresztett volna a nőm belsejébe...
Így lett a gyerek, aki most bömböl, és aki most kint van a Föld alatt.
Bömbölt a baba. De a sok emlék látványa, nem térítette eszéhez a nőt.
És hagyta sírni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése