Mocskosan

   Bűnt követtem el. Tudom. És ez jól látszik is. Testem mocskos. Sár, föld, és piszok fedi. Bűzölgőm. Így mások a közelembe nem jönnek, de én se akarok így kinézni. A vak is látja mocskomtól bűnömet. Ez így túl feltűnő, ez így észrevehető, valamit tenni kell. Körülnézek. Senki se lát, ez megnyugtat.
   Gyorsan a tus alá állok. A csapot megnyitom. A víz a fejemet és vállaimat kopogtatja. Folyik és folyik. Viszi magával azt a sok piszkot, azt a sok mocskot. Samponhoz és tusfürdőhöz nyúlok, hogy biztos legyen a tisztaság. Bekenem velük magamat. Állok még egy kicsit, majd elzárom a csapot. Tükörhöz lépek, tiszta vagyok. Végre.
   De akkor a tükörben látom a padlót. Idejövet a piszkos lábam nyomott hagyott a nagy tisztaságban. Megrémülök, felmosóhoz nyúlok. Végig törlöm az utamat. Bejárok mindent, ahol csak megjártam, és bűnt hagytam. Felmosom a piszkomat, a bűnömet. Úgy, hogy mások azt ne lássák.
  Végeztem. Fáradalmas munka volt, de vége. Nincs nyoma tetteimnek. Lenyugszom. A felmosót elrakom. Tiszta vagyok. Vagy mégse?! Mintha valamit kihagytam volna...
  De akkor rájövök. A bűn jeleket eltüntettem, feltakarítottam. Már a testem nem mocskos. De belül az vagyok. És azt nem tudom feltörölni, ahogyan másokból se tudom kitörölni bűneimet ellenük.
  Én emlékezni fogok rájuk örökké, és ők is. Ezt nem lehet egy felmosóval elintézni. És ez fáj. A tudat, hogy nem törölhetem fel...
  De akkor mit tegyek?!
 

Festék és ecset

   Feketére festették... Másnak állították, mint amilyen valójában volt. Hazudtak, s kavartak róla. S minden ilyen alkalomnál az emberek egy ecsettel fekete csíkot húztak a testén.
   És nem álltak le. Ez ment folyvást. Mindig. S mindig...
   A fekete csíkokkal egy megbélyegzést kapott. Mindenki róla beszélt. Mindenki róla suttogott. Vagyis nem róla... csak aminek beállították őt. Hisz a festék a bőrön van, nem belül, ahol az igazi énje... de ők csak a festékes felületet látták, és az alapján ítélkeztek. Az a sok rossz mind rá volt festve, és ki ne hinne a pletykákban?! Mindenki hisz bennük. Mindenki elhiszi, és tovább terjeszti. Húz még egy csíkot a testén... Mert ez "jó", és "menő"...
   És senki se kérdezte meg, még mielőtt az ecsettel suhintott volna, hogy "Igaz?".
   Senki sem. S ő nem tudott kiállni az igazsága mellett. Mert a teste festékes volt. Amit nem lehetett csak úgy lemosni. És úgy, festékes testtel, a sötét pletykák jelével ki hitt volna neki? Ki hitt neki?          Senki sem.
   S így kellett élnie. Kelnie, s feküdnie.
   Szenvedett ettől. Rossz kedvre vitte, és amikor már azt hitte vége, hát nem. Nem lett vége. Mindig kapott új réteget a festékből. Nem volt idő a lekopásra. S az emberek élvezték ezt, hogy volt kit festeni...
   Majd egyszer csak az egész teste fekete lett. Nem maradt üresen maradt hely. S akkor nem ismerte már fel többé magát a tükörben... A kavarásokból, a hazugságokból igazság lett. S már nem csak a bőre volt fekete. Ő maga is. Addig játszották vele ezt a játékot, amíg azzá nem vált. És amikor már azzá vált, nem festettek rá többet. Fölösleges is lett volna. Elmentek, s új vászont kerestek maguknak. Ő meg ott maradt. Most már kívül belül feketén.
   Mert feketére festették...