Vallom, hogy rossz voltam. (Nem mintha most
tökéletes lennék, de akkor még távolabb álltam hozzá.) Nah szóval vallom, hogy
önző seggarc voltam, aki külső jegy alapján ítélt. És hittem, hogy az jó, ha
valaki a másik felett áll, mint valami hűbéri rendszerben. És igen, boldogan
tudtam így élni, sok hazugsággal, amik elhagyták a számat, amíg pofára nem
estem, és rá nem jöttem, (némi külső segítséggel), hogy rossz, amit csinálok.
Hisz nem jó hazugságban élni. Sőt nincs is élet hazugságban, csak valami mese,
aminek nincs is köze az igazsághoz, a létező világhoz. Szóval olyan voltam,
mint a húsvéti nyúl. Tök szép addig, amíg ki nem derül róla, hogy kamu az
egész. És utána szarik rá mindenki, mert tudják, hogy nem ő hozza a Kinder
tojást, azzal a kis ötszáz forinttal. Szóval kiderült az igazság, és
megutáltak. De legjobban én utáltam meg magam, mert rádöbbentem, hogy rossz
értékeket választottam magamnak. Mint például, hogy menő legyek, mindenki engem
hívjon meg először a zsúrjára, és minden lánynak én kelljek. De a legnehezebb
dolog az volt, hogy beismerjem, hazugsággal semmit sem lehet elérni. Vagyis
ellehet, de utána nagyobb lesz a veszteség. Szóval bevallom őszintén, ezután
tettem meg életem első normális és okos döntését. VÁLTOZNI KELL! A változás tud
jó is lenni, és nem szabad tőle félni. Szóval úgy voltam vele, hogy kell egy új
lap. Ami egy iskolaváltással kezdődött. Előtte nyáron pedig megfogadtam, hogy
levetkőzöm magamról az önző, felszínes, hazug, és rossz jellemeket. Bevallom,
azt hittem könnyű lesz, de nem volt az. Nah szóval új légkör, új emberek, új
osztálytermek, új új dolgok. És én, aki szintén új voltam, vagyis próbáltam egy
új, jobb emberré alakulni. Nem volt bennem sajnálat. Nem volt bennem megértés,
elfogadás. Nem volt bennem kitartást, nem tudtam magam egy-egy helyzetbe
beilleszteni. Nem volt bennem erő, és szeretet. Nem volt bennem semmi. Csak
voltam, mint egy kis pocok a mezőn, akire bármikor lecsaphat egy réti sas.
Bevallom, ezután jött az első. Egy lány. Egy lány, aki megtetszett, mint addig
ezer másik, de egyik napról a másikra mást kezdtem el érezni. Ez az ez érzés,
amiről annyi zene, film, könyv, pletyka szól?! Szerelem?! Igen, az volt.
Szerelmes lettem. És bevallom, minden megváltozott. Elkezdtem érezni. Elkezdtem
szeretni. Élni. Megérteni. Együtt érezni. Bátornak lenni. Hinni. Remélni. És
annyi minden elkezdődött még, ami addig ismeretlen volt. És igaz volt, már nem
volt több hazugság. Igaz volt. És őszinte, és szép. És a lányt szerettem,
nagyon. Egy évig tartott. Volt benne jó is, rossz is. Sőt, inkább rossz volt.
Szar volt. Szenvedés volt, mert csak én éreztem. De megérte érezni. Mert
erősödtem, és már nem voltam az a kis pocok a mezőn, vagyis az voltam, csak
találtam magamnak egy üreget, ahol biztonságban lehetek. Jobb ember lettem. Már
láttam az értelmét az életnek. Igen, egy évig tartott, de elmúlt. És már hittem
a szerelemben.Bevallom,
volt egy legjobb barátom. Vagyis nekem ő volt, de én ezt a címet a mai napig
nem nyertem meg, még egy napra sem. Pedig bármit megtettem volna érte. Szóval
barátok voltunk, olyan volt, mint én régen. Önző, felszínes, nagyképű, és
mindig kellett neki valami és valaki. De én mégis legjobb barátomnak tartottam,
talán mert a még régebbi énemre emlékeztetett. Szóval kapott egy kutyát, és a
lakótelepen elmentem vele ebet sétáltatni. Ballagtunk, az őszi szélben, két
barát, és egy kutya. Majd egy öregasszonnyal találkoztunk, akinek az elméje már
kicsit borús volt, az idő múlásától. Majd megszólított minket, és a kutyáról
kérdezgetett. Furcsa, bolondos nő volt, néha idegesítő, néha már érthetetlen.
És a haverom, akit annyira felszínesnek, önzőnek, és magának valónak hittem,
elkezdett vele beszélgetni. Nem tudnám elmondani, hogy beszélt vele. Vagy, hogy
mit. És, hogy hogyan nézett rá. Vagy, hogy kezelte a helyzetet. De gyönyörű
volt. Az eddigi leggyönyörűbb dolog amit láttam. És az, hogy nekem ő csak egy
barát, baromsággá vált. Szerelmes lettem. Egy fiúba, aki addig a barátom volt.
Mert megláttam, hogy milyen valójában, hogy mit takar a csúnya felszín alatt.
Már láttam, hogy milyen. Olyan, mint a világ legjobb, legértékesebb könyve, a
világ egyik legrosszabb borítójával. Bevallom, szörnyű érzés volt. És még talán
most is az. Szeretni egy elérhetetlent. Szeretni egy fiút. Ilyen mértékben
megváltozni, és egy nehezebb út felé menni. De nincs mit tenni, menni kell
előre, még ha fáj is. Hazudott, hogy ő is érzi. Hazudott, hogy akarja.
Hazudott, hogy összezavarodott. Hazudott, hogy velem van. És én mindig
megbocsátottam, mert szerettem. És még mindig megbocsátok, bármit tesz. Szóval
ez ment hónapokig, majdnem két évig. Közben mindig kijártam a bizonyos
lakótelepre (mint egy bolond), ahová az a nagy esemény köthető. Talán nem tett
jót, hogy kijártam. Talán nem tett jót, hogy annyit foglalkoztam vele. De ezen
már nem lehet változtatni. És igen, tegnap este felhívtam, mert azt mondta
hívjam fel, amíg nyaralni van oda. És igen, elbeszélgettünk, azt hittem újra az
a két régi barát vagyunk, akik még anno voltunk. De bevallom, vallomást teszek
arról, hogy ez nem így van. Még mindig szeretem, még mindig reménykedek, és még
mindig csak ő létezik. És, hogy kaptam-e tőle eddig valamit, ami jó? Igen. A
legtöbbet. Ezektől az érzésektől napról-napra jobb, és erősebb leszek. És
elfogadóbb, és megértők.Aztán még azt
is be kell vallanom, hogy semmit sem bánok. Talán azt, hogy ő ezt nem képes
látni.
