Vallomások

   Vallom, hogy rossz voltam. (Nem mintha most tökéletes lennék, de akkor még távolabb álltam hozzá.) Nah szóval vallom, hogy önző seggarc voltam, aki külső jegy alapján ítélt. És hittem, hogy az jó, ha valaki a másik felett áll, mint valami hűbéri rendszerben. És igen, boldogan tudtam így élni, sok hazugsággal, amik elhagyták a számat, amíg pofára nem estem, és rá nem jöttem, (némi külső segítséggel), hogy rossz, amit csinálok. Hisz nem jó hazugságban élni. Sőt nincs is élet hazugságban, csak valami mese, aminek nincs is köze az igazsághoz, a létező világhoz. Szóval olyan voltam, mint a húsvéti nyúl. Tök szép addig, amíg ki nem derül róla, hogy kamu az egész. És utána szarik rá mindenki, mert tudják, hogy nem ő hozza a Kinder tojást, azzal a kis ötszáz forinttal. Szóval kiderült az igazság, és megutáltak. De legjobban én utáltam meg magam, mert rádöbbentem, hogy rossz értékeket választottam magamnak. Mint például, hogy menő legyek, mindenki engem hívjon meg először a zsúrjára, és minden lánynak én kelljek. De a legnehezebb dolog az volt, hogy beismerjem, hazugsággal semmit sem lehet elérni. Vagyis ellehet, de utána nagyobb lesz a veszteség. Szóval bevallom őszintén, ezután tettem meg életem első normális és okos döntését. VÁLTOZNI KELL! A változás tud jó is lenni, és nem szabad tőle félni. Szóval úgy voltam vele, hogy kell egy új lap. Ami egy iskolaváltással kezdődött. Előtte nyáron pedig megfogadtam, hogy levetkőzöm magamról az önző, felszínes, hazug, és rossz jellemeket. Bevallom, azt hittem könnyű lesz, de nem volt az. Nah szóval új légkör, új emberek, új osztálytermek, új új dolgok. És én, aki szintén új voltam, vagyis próbáltam egy új, jobb emberré alakulni. Nem volt bennem sajnálat. Nem volt bennem megértés, elfogadás. Nem volt bennem kitartást, nem tudtam magam egy-egy helyzetbe beilleszteni. Nem volt bennem erő, és szeretet. Nem volt bennem semmi. Csak voltam, mint egy kis pocok a mezőn, akire bármikor lecsaphat egy réti sas. Bevallom, ezután jött az első. Egy lány. Egy lány, aki megtetszett, mint addig ezer másik, de egyik napról a másikra mást kezdtem el érezni. Ez az ez érzés, amiről annyi zene, film, könyv, pletyka szól?! Szerelem?! Igen, az volt. Szerelmes lettem. És bevallom, minden megváltozott. Elkezdtem érezni. Elkezdtem szeretni. Élni. Megérteni. Együtt érezni. Bátornak lenni. Hinni. Remélni. És annyi minden elkezdődött még, ami addig ismeretlen volt. És igaz volt, már nem volt több hazugság. Igaz volt. És őszinte, és szép. És a lányt szerettem, nagyon. Egy évig tartott. Volt benne jó is, rossz is. Sőt, inkább rossz volt. Szar volt. Szenvedés volt, mert csak én éreztem. De megérte érezni. Mert erősödtem, és már nem voltam az a kis pocok a mezőn, vagyis az voltam, csak találtam magamnak egy üreget, ahol biztonságban lehetek. Jobb ember lettem. Már láttam az értelmét az életnek. Igen, egy évig tartott, de elmúlt. És már hittem a szerelemben.Bevallom, volt egy legjobb barátom. Vagyis nekem ő volt, de én ezt a címet a mai napig nem nyertem meg, még egy napra sem. Pedig bármit megtettem volna érte. Szóval barátok voltunk, olyan volt, mint én régen. Önző, felszínes, nagyképű, és mindig kellett neki valami és valaki. De én mégis legjobb barátomnak tartottam, talán mert a még régebbi énemre emlékeztetett. Szóval kapott egy kutyát, és a lakótelepen elmentem vele ebet sétáltatni. Ballagtunk, az őszi szélben, két barát, és egy kutya. Majd egy öregasszonnyal találkoztunk, akinek az elméje már kicsit borús volt, az idő múlásától. Majd megszólított minket, és a kutyáról kérdezgetett. Furcsa, bolondos nő volt, néha idegesítő, néha már érthetetlen. És a haverom, akit annyira felszínesnek, önzőnek, és magának valónak hittem, elkezdett vele beszélgetni. Nem tudnám elmondani, hogy beszélt vele. Vagy, hogy mit. És, hogy hogyan nézett rá. Vagy, hogy kezelte a helyzetet. De gyönyörű volt. Az eddigi leggyönyörűbb dolog amit láttam. És az, hogy nekem ő csak egy barát, baromsággá vált. Szerelmes lettem. Egy fiúba, aki addig a barátom volt. Mert megláttam, hogy milyen valójában, hogy mit takar a csúnya felszín alatt. Már láttam, hogy milyen. Olyan, mint a világ legjobb, legértékesebb könyve, a világ egyik legrosszabb borítójával. Bevallom, szörnyű érzés volt. És még talán most is az. Szeretni egy elérhetetlent. Szeretni egy fiút. Ilyen mértékben megváltozni, és egy nehezebb út felé menni. De nincs mit tenni, menni kell előre, még ha fáj is. Hazudott, hogy ő is érzi. Hazudott, hogy akarja. Hazudott, hogy összezavarodott. Hazudott, hogy velem van. És én mindig megbocsátottam, mert szerettem. És még mindig megbocsátok, bármit tesz. Szóval ez ment hónapokig, majdnem két évig. Közben mindig kijártam a bizonyos lakótelepre (mint egy bolond), ahová az a nagy esemény köthető. Talán nem tett jót, hogy kijártam. Talán nem tett jót, hogy annyit foglalkoztam vele. De ezen már nem lehet változtatni. És igen, tegnap este felhívtam, mert azt mondta hívjam fel, amíg nyaralni van oda. És igen, elbeszélgettünk, azt hittem újra az a két régi barát vagyunk, akik még anno voltunk. De bevallom, vallomást teszek arról, hogy ez nem így van. Még mindig szeretem, még mindig reménykedek, és még mindig csak ő létezik. És, hogy kaptam-e tőle eddig valamit, ami jó? Igen. A legtöbbet. Ezektől az érzésektől napról-napra jobb, és erősebb leszek. És elfogadóbb, és megértők.Aztán még azt is be kell vallanom, hogy semmit sem bánok. Talán azt, hogy ő ezt nem képes látni.

Lemondás

   Nehéz a lemondás. Főleg ha valami jóról van szó. Nehéz, mert azzal jár, hogy valami, vagy valaki a múlté lesz. És onnantól már nem a jelenben van. Csak az emléke fog maradni, ami kínoz, mar.

   Így van ez a gyerekkori játékokkal. Nehéz őket elajándékozni. nehéz megszabadulni tőlük. És, hogy miért?! Mert akkor valaminek a vége lesz. Talán annak a jó gyerekkornak, amikor az volt a legnagyobb probléma, hogy valamit nem sikerült felépíteni. Abból a sok legóból, építőkockából és a többi kis apró játékból. 

   És vicces, hogy most is ezt csináljuk. Valamit megpróbálunk felépíteni, még ha nem is legóból. ÉS igen, nehéz ezektől megszabadulni.

   De muszáj. Tovább kell lépni, és haladni kell. Nem szabad megállni.

   Viszont, róla a legnehezebb lemondani. Nehéz valakiről lemondani, főleg egy barátról. És miért, hogy miért kell lemondani róla? Mert szeretem. És nehéz azt mondani, hogy szia. S többé nem beszélni vele. Nehéz, nagyon nehéz.

  De talán ez az egyetlen választás, mert ő nem érzi azt. És fáj. Fáj így beszélni vele.

  De lemondani még fájóbb lenne. Nem akarom, hogy a múlté legyen. Itt akarom tartani a jelenben. Erősen fogom, de tudom, hogy nem tudom a végtelenségik megtartani. 

  Egyszer lekel róla mondani, és engedni, hogy ő is a múlté legyen.

  De ez nem megy.

  Most még nem.

  A szerelem miatt.

Varázslatra vágyok...

   Bevallottam neked. Elmondtam, hogy szeretlek. Végre. Végre kimondtam. Végre elmondtam. S ettől valahogy erősebbnek érzem magam. Mintha egy hegyet másztam volna meg, egy magas hegyet, ami nagyon fáradalmas, és veszélyes munka.

   De, ugyanakkor egy álmom, egy képzeletem tova szált. Az, hogy te ekkor elmondod, hogy viszont érzel. De nem. Nem így történt. Ez a szép kép a gondolatomból elszökött. Elment. Egy vonattal, jó messzire, s csak odaútra vett jegyet. Nem tudom, most merre jár, de nincs itt.

   És ez elszomorít. Könnycseppek is mosták a padlót. Miattad, te...

   Kár volt elmondani, kár hogy kicsúszott. De valami nem hagyta. Elmondtam. Megtörtént. Ha eddig a padlón voltam, most valahol az alagsorba. Ahová mindenki a vackait teszi.

   "Attól még maradhatnánk barátok. Én szeretném." Ezt mondtad rá. És ha tudnád, és ha tudnád mennyire jól esett. Mosoly fagyott az arcomra, mert elfogadsz.

   De nem kellett volna ennek örülni, hisz az a álom elszállt. Vagyis elment azzal a vonattal. Te nem érzed ugyanazt.

   És ez a maradhatnánk barátok. Ez nem, ez nekem nem megy. Az a barátság nem működik, amiben az egyik szerelmes a másikban. És hogy ez mennyire igaz. Tapasztalat. Ebből csak káosz lehet. Mint amikor egy nagy csomópontban hirtelen az összes lámpa zöldre vált. És nem lesz ott semmi más, csak rossz. Füst. Baleset. Tűz. Roncsmaradványok.

   Nemet mondtál, de én még így is reménykedek, mint a világ legnagyobb bolondja. Bolondsapkát érdemelnék, de engem nem érdekel. Nem érdekel, ha kinevetnek a sapkámban. Nem.

   Te érdekelsz, én reménykedek. Reménykedek, benned. Ezt ne felejtsd el.

   Hol vannak ilyenkor a varázslók, mágusok, boszorkányok?! Akik valamit tehetnének ez ügyben. Hol vannak?!

   Varázslatra vágyok, arra, hogy te is azt érezd. Mágia kell ide. Valami bájital.

   Reménykedek.

   Persze kár, kár, hogy nem létezik varázslat...

   Bár, ki tudja?!

A pohár, és én

   Összetörtem egy poharat. Ott hevertek a szilánkok, végig a padlón. Már csak apró darabjai maradtak, annak a szép kristálypohárnak. És ahogy néztem, vizsgáltam a padlót, a szilánkokat, amik ott hevertek mindenfele, magam jutottam eszembe.
   Talán én most ez vagyok. Pár kibaszott szilánk a földön. És nem, nem azért látom magamat, mert a szilánkok szúrnak. És ezzel veszélyt jelentenek másokra. Nem, nem emiatt.
   És nem is amiatt, mert a szilánkok szétszóródása, egyfajta szétszórtságot is kifejezhetne. Nem.
   Én a törésbe látom magamat. Hogy a pohár széttört. Darabokra esett szét. Valami jónak, valami egésznek vége szakadt. Már azzal a törött pohárral nem lehet mit kezdeni. Szépen fel kell söprűzni, és kukába kell tenni. Ezt érzem. Széttörtem.
   De egy valamibe különbözök a pohártól. Azt nem lehet megragasztani, nem lehet helyre hozni. De engem lehet. Ő megtudná tenni. Neki menne. Ő tört szét, és ő is tudna megjavítani. Újra poharat tudna varázsolni szilánkjaimból. Azt, hogy hogy, nem tudom. De menne neki.
  De nem teszi. Nem akarja. És nem is látja. Csak átlép felette óvatosan, nehogy egy szilánk megszúrja. Óvja magát. Nem törődik a pohárral. Nem törődik velem.
  Nem érdeklem.
  De én tudok várni, az jól megy. Elvagyok én a padlón. Egyszer hátha észrevesz, és odajön.
  És akkor a szilánkokból, újra egy szép kristálypohár lesz.