De, ugyanakkor egy álmom, egy képzeletem tova szált. Az, hogy te ekkor elmondod, hogy viszont érzel. De nem. Nem így történt. Ez a szép kép a gondolatomból elszökött. Elment. Egy vonattal, jó messzire, s csak odaútra vett jegyet. Nem tudom, most merre jár, de nincs itt.
És ez elszomorít. Könnycseppek is mosták a padlót. Miattad, te...
Kár volt elmondani, kár hogy kicsúszott. De valami nem hagyta. Elmondtam. Megtörtént. Ha eddig a padlón voltam, most valahol az alagsorba. Ahová mindenki a vackait teszi.
"Attól még maradhatnánk barátok. Én szeretném." Ezt mondtad rá. És ha tudnád, és ha tudnád mennyire jól esett. Mosoly fagyott az arcomra, mert elfogadsz.
De nem kellett volna ennek örülni, hisz az a álom elszállt. Vagyis elment azzal a vonattal. Te nem érzed ugyanazt.
És ez a maradhatnánk barátok. Ez nem, ez nekem nem megy. Az a barátság nem működik, amiben az egyik szerelmes a másikban. És hogy ez mennyire igaz. Tapasztalat. Ebből csak káosz lehet. Mint amikor egy nagy csomópontban hirtelen az összes lámpa zöldre vált. És nem lesz ott semmi más, csak rossz. Füst. Baleset. Tűz. Roncsmaradványok.
Nemet mondtál, de én még így is reménykedek, mint a világ legnagyobb bolondja. Bolondsapkát érdemelnék, de engem nem érdekel. Nem érdekel, ha kinevetnek a sapkámban. Nem.
Te érdekelsz, én reménykedek. Reménykedek, benned. Ezt ne felejtsd el.
Hol vannak ilyenkor a varázslók, mágusok, boszorkányok?! Akik valamit tehetnének ez ügyben. Hol vannak?!
Varázslatra vágyok, arra, hogy te is azt érezd. Mágia kell ide. Valami bájital.
Reménykedek.
Persze kár, kár, hogy nem létezik varázslat...
Bár, ki tudja?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése