Összetörtem egy poharat. Ott hevertek a szilánkok, végig a padlón. Már csak apró darabjai maradtak, annak a szép kristálypohárnak. És ahogy néztem, vizsgáltam a padlót, a szilánkokat, amik ott hevertek mindenfele, magam jutottam eszembe.
Talán én most ez vagyok. Pár kibaszott szilánk a földön. És nem, nem azért látom magamat, mert a szilánkok szúrnak. És ezzel veszélyt jelentenek másokra. Nem, nem emiatt.
És nem is amiatt, mert a szilánkok szétszóródása, egyfajta szétszórtságot is kifejezhetne. Nem.
Én a törésbe látom magamat. Hogy a pohár széttört. Darabokra esett szét. Valami jónak, valami egésznek vége szakadt. Már azzal a törött pohárral nem lehet mit kezdeni. Szépen fel kell söprűzni, és kukába kell tenni. Ezt érzem. Széttörtem.
De egy valamibe különbözök a pohártól. Azt nem lehet megragasztani, nem lehet helyre hozni. De engem lehet. Ő megtudná tenni. Neki menne. Ő tört szét, és ő is tudna megjavítani. Újra poharat tudna varázsolni szilánkjaimból. Azt, hogy hogy, nem tudom. De menne neki.
De nem teszi. Nem akarja. És nem is látja. Csak átlép felette óvatosan, nehogy egy szilánk megszúrja. Óvja magát. Nem törődik a pohárral. Nem törődik velem.
Nem érdeklem.
De én tudok várni, az jól megy. Elvagyok én a padlón. Egyszer hátha észrevesz, és odajön.
És akkor a szilánkokból, újra egy szép kristálypohár lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése