Remény

A remény az, ami kínoz.


- Szeretlek! - mondom neki. Vagyis nem. Nem is neki mondom, hanem a tükörnek. De valahogy neki is így mondanám, az biztos.
- Szeretlek! - mondom újra. Most talán egy kicsit több érzéssel. (Ha egyáltalán ezt már lehet fokozni.)
   Bátorságot ad, még ez is. Hangosan kimondani. Igaz, neki sohasem mondanám. Nem vagyok hülye. És vak sem. Jóba vagyunk persze. Jó barátok, de ő nem. Nem érez többet, és nem is fog. ez biztos. Jól tudom. Nem áltatom magam.
   De talán az jobban bosszant, hogy még így is él bennem a remény. Reménykedek, hogy rám ír. Rám ír, és azt mondja, hogy beszélnünk kell. Személyesen. És akkor találkoznánk valahol, mit tudom én hol. A parkban. Vagy bárhol, és akkor bevallaná. Azt mondaná, hogy "Szeretlek!". Én pedig ledermednék. A szívem gyorsan kalapálna, és ráébrednék, hogy én vagyok a legboldogabb. Messze a legboldogabb. Miatta, mert szeret.
   Hu, és persze átölelne, a keze találkozna a hátammal, és megcsókolna. Ajkaink is találkoznának. Vágyok rá, erre az egészre.
   Persze még nem történt meg, és nem is fog. Mondja egy hang magamban. De valami más, egy belső erő nem engedi, hogy feladjam. Nem ereszti el a reményemet. Bárcsak eleresztené, bárcsak nem reménykednék. És akkor, és akkor talán eltudnám felejteni.
   Rám írt. Mostanában elég sokszor szokott. Aminek én nagyon örülök. Mindig mosoly búj az arcomra, amikor meglátom. Amikor megjelenik a kis képe a mobil szélén.
   Ilyenkor, amikor ír megkérdezi "Mizu?", "Hogy vagy?", "Mit csinálsz?", meg a többit. Ezeket az alap dolgokat, amiket tök jól meg is beszélünk.
  És reménykedek. Reménykedek abban is, hogy nem hoz fel valakit. Valakit, akit megismert, és akivel alakul valami. Valaki, aki tetszik neki.
  Jól tudom. Ez önzőség. Azt kívánni, hogy ne legyen senkije. De ez ilyen. Szeretem.
  És összetörne alattam a szék, ha valakivel összejönne. Talán nem ez a legjobb példa. Egy ilyen hír nagyobbat ütne, mint a földre esés. A gravitáció, ami a földre ránt.
  És így, mint egy professzor, a fehér köntösben kijelenthetem, hogy a gravitáció ereje, meg sem közelíti, az érzésekét. A csalódásét. A lelki fájdalomét.
  Eléggé csak a rosszra gondolok. Pedig próbálok mindig az optimistaságra összpontosítani. De ennél ez nem megy. Jó barátok. Jó család. Jó élet. Sok jó, ami miatta háttérbe szorul.
  Igen, keményen hangzik, hogy "miatta". De igen. Még ha nem is tehet róla, hogy olyan valami sugárzik belőle, ami egyszerűen vonz hozzá. (Mintha valami kicseszett márkás pillanatragasztó lenne.) És megmozdít. Megmozdítja a lelkemet, és egyfajta érzést ad belém. A szerelem, és a kellesz érzését. Hogy nem tudok nélküle élni. Vagyis tudok, csak nem akkora boldogságban. Nem akkora kiteljesedésben.
  Vicces. Vicces, hogy kínoztatom magam, hogy szóba állok vele. Hiszen ez a legfájdalmasabb. Őt látni, hallani, abban a tudatban, hogy nem az enyém. Ugyanakkor ez a legjobb is. Hogy láthatom, halhatom, közelemben tudhatom.
Nehéz. Nehéz ilyenkor döntést hozni. Eldönteni, hogy mit tegyek. Beszéljek-e vele, vagy ne?! Nehéz kérdés.
  Na és hát igen, vicces. Nagyon vicces, hogy ezen megyek át, és ezt ő nem érzi. Nem látja. Pedig barátok vagyunk. Látszódnia kellene, hogy van valami bajom. Valami, ami miatt szomorú vagyok.
 És igen, még annak ellenére is, hogy ezt próbálom álcázni. Próbálom nem mutatni. Maszkot húzni, és nem mutatni. Felvenni a "nincs bajom, minden okés" jelmezt. Kár, hogy ilyet nem árulnak a boltokban.
  De nem lehet. Lehetetlen ezt teljesen eltakarni. Vagy ha lehetséges is, nekem nem megy.
- Szeretlek! - mondom mégegyszer a tükörképemnek. Legalább magamnak bevallom...
  És ilyenkor, a tükör előtt elgondolkodok. "Miért nem szeretsz?". S megnézem magamat a tükörben. És hát nem. Nem az év legszexibbje kacsint vissza. De nem is a dobogósa. Sőt messze is állok, a helyezettől, még a külön díjtól is. De mégis.
"Miért nem?". Sajnos a tükör nem mutatja a belsőmet. Pedig néha jól jönne, még ha fájna is a látvány.
  Nem vagyok tökéletes. Talán ez a duma mindenki számára ismerős, de így van. És ezt mindenki elmondhatja magáról. (De szerintem a lényeg itt az, hogy törekedjünk. Törekedjünk arra, hogy egyre jobbak, és tisztábbak legyünk.)
  És igen, te sem vagy tökéletes. Hiába téged szeretlek, nem vagy az. Sőt, meg sem közelíted. Nem látod a dolgokat, vak vagy. És éretlen. Néha meg egy kicseszett nagy tuskó. De ugyanakkor jó is.
  Lehet van valami, ami vonz a hibáidban. Mint valami erős mágnes.
  És nem tudom. Nem tudom miért szeretlek, de szeretlek. Egyszerűen csak érzem. Megmagyarázhatatlan ez az egész.
  Bárcsak itt lennél, bárcsak a két kezemet fognád, és odahajolnál hozzám, azt mondva "Szeretlek!"
  De nem. Nem, sohasem fog megtörténni. És ez szar, hogy finoman fogalmazzak.
  Nem fog örökké tartani, legalábbis azt hiszem. De most tart, ez biztos. És fáj, ez a legnagyobb fájdalom.
  Ez a rohadt remény pedig itt áll. Itt, mellettem. És nem akar elmenni, lekopni.
  Nem értem. Nem értem, hogy miért reménykedek.
  De ez van. Egyszer minden a múlté lesz. De mikor? Ez is egy jó kérdés. A várakozás pedig kínoz, szétmarcangol. De ő kínoz a legjobban, még ha nem is tudja. Viszont hiszek abban, hogy minden seb egyszer begyógyul.
  Ujjaimat az alsó ajkamhoz biggyesztem. Lassú, gyenge mozdulatokkal végigsimítom rajta ujjaimat. Látom a tükörben. Odaképzelem. Mintha éppen engem csókolna.
  És ismét fáj, amikor tudatosul bennem, hogy ez csak egy álom. És az is marad.
- Szeretlek! - mondom halkan. Várok. Várok a válaszra. Persze tudom, hogy ez hülyeség. Hiszen egyedül vagyok a szobában, nincs itt senki.
  És a remény fojtogat, meg az elme, ami mindig csak téged vetít ki elém. Mintha itt lennél, és így mindig csak rád gondolok.
  Reménykedek. Várok.
  Te, és én.
  Reménykedek...