Az előszobában ülök, azon a kis faszéken, amin ülve mindig könnyebb a cipőt felhúzni, aminek a háttámlájára valaki mindig a kabátját helyezi. De most nem húzom a cipőmet. Nem megyek sehová sem, csak ülök, és várok. Csak ülök, és várok.
Ideszöknek a konyha zajai. Az edény csörrenések, a rádió halk zúgása. De ezeket próbálom kizárni, próbálom meg nem hallani. Csak is az ajtót nézem, csakis az utcáról beszűrődő hangokra próbálok összpontosítani. Ha egy kocsi zúgását hallom, a szívem mindig összeszűkül, majd, amikor hallom, hogy továbbhajt, mély csalódottság tör rám. Olyankor a szívem szakadna. De erős vagyok. Csak ülök, és várok.
Most lett kész a mézeskalács. Érzem a finom illatát, ami megkínáltatja velem. De nem mozdulok, nem mehetek el innen. Csak ülök, és várok.
Édesapámra gondolok, reménykedek, hogy már úton van ide. Reménykedek, hogy már a taxiban ül. Már, már rég nem láttam. Tavaly, egész pontosan. Életem legszebb pár hóeséses téli napja volt. Jöhetne már. Itt lehetne már... Várlak apa!
A rádió elhallgat, már az edények se csörrennek. Anya befejezte a főzést. Csönd van. Semmi hang, semmi zaj. Talán azt szeretné, hogy adjam fel a várakozást, és menjek az asztalhoz. De nem teszem. Nélküle nem. Csak ülök, és várok.
Ennyit kérek... ooh Istenem, csak ennyit adj meg nekem. Nem kell nekem semmi más, csak hogy itt legyen, csak hogy lássam, és hogy vele karácsonyozhassak! Csak ennyit kérek. Csak ennyit, nem többet.
Csak ülök és várok. Csak ülök és várok. S akkor, azt a néma csöndet megzavarva hallom, hogy valaki az utcán kulcsot csörrent, majd ajtót nyit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése